Digitális dialógus

Valahogy mindig félúton vagyok. Remélve, nem vagyok útban senkinek. S míg "valahonnan" "bárhova" jutok, talpam alá éles kövek görögnek. Valahogy mindig félúton vagyok. Úton a múltból talán a most felé. S ha elhiszem, szép jelenem élem, hegyek zúdulnak a két lábam elé. Valahogy mindig félúton vagyok. S néha félek, elfogy alólam az út. Olykor elfog az a furcsa érzés, hiába megyek - minden út körbefut. Valahogy mindig félúton vagyok. S azt mondják, az út a fontos, nem a cél. Vezet hitem eltökélt-magamban, s hogy minden lépés a csillagokig ér. Valahogy mindig félúton vagyok. Mint ki örökké utazni kényszerül. Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek. S próbálok úton maradni - emberül.

Honnan tudhatod, hogy közeleg a vége?... Hogy màr semmi sem a régi...hogy minden a visszàjàra fordul...hogy a mérleg erősen bebillen negatívba s màr többet sìrsz, mint nevetsz... Hülyeség bevallani mindezt egy nyilvànos naplóban, hisz magamnak is csak folytonos tagadàsok közepette sikerül ... annyi minden màs mellett...persze... Kàr, hogy amit látni vélünk..(.mert azt akarjuk látni..).nem mindig esik egybe azzal, amit a valóság hozzànk vàg a félálomból felriadván... Elkeserítő, hogy az ember éjszaka a sötètben mennyire képes làtni, le a mélybe, a dolgok valódiságàba... mások és saját magunk lényének szégyenletes részeibe...

Hogy új dologba kezdj, előbb be kell fejezned amit éppen csinálsz, mert ha több dologba belekezdesz egyszerre, elveszted az irányítást.