Digitális dialógus

Próbálom az életem a saját medrébe sodorni. A legnehezebb feladat számomra a Hit. Hinni magamban, a képességeimben, a tudásomban, a kitartásomban. Hajlamos vagyok feladni az első szembejövő nehézség láttán. Ám most mégis elhatároztam, hogy bármilyen kemény lesz is, nem adom fel. Behozom az eddig felgyülemlett lemaradásomat és én is leszek végre valaki. Főszereplője a saját életemnek. Statiszta helyett. Azt mondják, Isten annyi szart sóz ránk, amennyivel megbirkózunk. Talán, ha hinnék benne, tudnék magamban is. De én a Sorsban hiszek és nem istenben. Vannak emberek, akik elképesztő rakományt kapnak az életükhöz. Fogalmam sincs, hogyan tudnak egyben maradni. Hogyan lehet valakinek annyi lelki ereje, hogy mindennap felkel és tovább megy. Akkor is ha nincs pénze, rossz az egészsége, vagy elvesztett valakit. Én szerencsés vagyok. Néha napján nem árt erre emlékezni. Mindenem megvan egy jó élethez. Mégis kérnék egy valamit. Amiből sosincs elég: Időt. Időt a változáshoz.

Éjjel minden mélyebb. Mintha sötét, zavaros pocsolyából nyúlna fel az ember. De keze csupán az iszapot markolássza. Kapaszkodik, kutat, remél. "Mint lázbeteg, aki feleszmél,  Álmát hüvelyezve, zavartan Kezem kotorászva keresgél,  Hogy jaj! valaha mit akartam..." Annyi mindennek kéne változnia. Annyi mindenen kéne nekünk változtatnunk. De a fejünk is a kútban. A mocskos-iszapos kútban. Lehúz a bénító félelem. Már nem tudom mit keresek. Úgy érzem, bármit megkaphatnék, de semmi sem az enyém. Nincs meg ami én rám vár. Már sehol sincs. Mindenki ide-oda lökdös, csak mozduljak valamerre. De én nem akarok menni, se erre, se arra. Mert az nem az én utam. De akkor, hol az én utam? Az én életem? Hogy nem úgy élek, hogy másokhoz igazodjam, hogy másoknak jót tegyek, hogy senkit se sértsek meg... Ha tényleg... ha valóban azt tehetném, amit igazán szeretnék...újra kezdeném...máshol...egyedül. Ahol nem érzem, hogy bárkinek is bizonyítanom kell, hogy elég jó, szép vagy o...