Digitális dialógus

Van az életben egy-egy pillanat, Erősnek hisszük szerfelett magunkat. Lelkünk repül, száll, magával ragad, Bús aggodalmak mindhiába húznak. Csalóka álmok léghajóján A vihar szépen fellegekbe tüntet, Míg lenn a földön kárörvendő, Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket. Van az életben egy-egy pillanat, Hogy nem várunk már semmit a világtól, Leroskadunk bánat terhe alatt, Szívünk mindenkit megátkozva vádol. Míg porba hullva megsiratjuk, Mi porba döntött - sok keserü álmunk, Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, Míg testet öltött fájdalmakká válunk. Ez a mi sorsunk, mindörökre ez, Szivünk a vágyak tengerén evez, Hajónkat szélvész, vihar összetépi, De egy zord erő küzdelemre készti. Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva, Nincs egy reményünk, mely valóra válna, Míg sírba visz az önvád néma átka.

A régi idők azért voltak jobbak,mert az emberek nem tudtàk mennyi szarsàg történik körülöttük a világban...

Aki megbàntott, annak önkéntelenül is hatványozva igyekeztem visszaadni amit nekem okozott.Bűn és bűnhődés, ez van. Nekem nem megy a hívő keresztény felfogás, 'hogy majd úgyis mindenki megkapja a magáét,hogy majd Isten elintézi'...Akármilyen kicsinyes és erkölcstelen, én a puszta kezemmel szeretek bosszútàllni... Hamár meg is bocsátok,nem felejtek...Fukarkodom vele...és egyetlen rossz mozdulatra áttörhetetlen falat emelek...

Amióta az eszemet tudom, azon igyekszem,hogy különleges legyek. Nem úgy valakinek, vagy nem egy konkrét dologban, hanem bárhogyan, bárkinek. Mindig is kirekesztve éreztem magam, akárhová is mentem, aztán rá kellet jönnöm, hogy ez a érzés jórészt belőlem fakad és nem mások fakasztják bennem.Én önállóan, tudat alatt lettem kívülálló, s egy idő után már szándékosan álltam félre. Egy idő után már ezért nem okozott gondot, lelépni, vagy otthagyni valakit vagy valamit.Csak mentem és kész.És ezt éreztem helyesnek, ill. érzem is,mert sokkal könnyebb így hozzáállni a dolgokhoz, mint azzal a görcsös ragaszkodással,hogy utolsó lehelletemig kitartok még amellett is, ami már rég veszett fejsze... De mostanában azt vettem észre, hogy marasztalnak és maradnék már én is, mégis ösztönszerűen kapaszkodok az utolsó vonatra... Mert ennél hétköznapiabbnak még nem éreztem magam...

Nem való nekem kapcsolat...vagy én nem vagyok a kapcsolatnak való...Inkább...Minél jobban szeretnék valamit, annál távolabb kerülök tőle...Vagy ez mindenkinél így van? Mindegy is... Fogalmam sincs mit merre...ez azért 20 évesen kezd gàz lenni...elvégre mindenkinek vannak alternatív vágyai.. De nekem mik? Lehet h már én is olyan lettem, aki bármit elérhet és mégsem értékeli? Futnék a világ legmélyére,sikítva-üvöltve,h hagyjatok... De a világ ráfonta a csuklómra mindkét kezét és nem ereszt...

A világ leghülyébb dolga...szerintem...a fagyasztott(jó,ez egyértelmű), zacskózott JÉGKOCKA...Jégkocka b'meg...Simán megcsinálhatod otthon viszonylag ingyé'...Ráadásul a csomagolás miatt még környezetszennyező is.