Digitális dialógus

Október 25. Vasárnap  Dühös lettem. Rád.  Hogy bár tudnám, bár megkérdezhetném - anélkül, hogy bármi többet belelátnál - hogy az A. mégis mitől olyan különleges, hogy bár eddig semmit sem adott neked, és neki semmi tétje nincs, mégis hagyod, hogy egy életen át talonban tartson téged; távol tartva a szívedtől mindenkit; miközben nekem van vesztenivalóm, és azt hiszem bizonyítottam már mennyire fontos vagy, mégis döntésre kényszerítesz.  Ez pont annyira nem fair, mint amit én csinálok. És utálom, hogy pont ezért nem emelhetek szót ellene.  Azt mondtad, hogy írjunk egymásnak naplót.  Mint Szilvási Lajos Tamarája és Attilája.  Az első regény volt, amit olvastam.  Az első, amit szerettem.  Hívtál, hogy ne menjek, csak este - aludjak ott.  Mikor mondtam, hogy nálad alszom, belekezdtem, hogy egyre közeledik, mikor döntenem kell. Őszintén elmondtam, hogy nem tudom, mit érzek, hogy döntenék; mert nem lehet jól.  Jó volt végre megint veled.  ...

 Talán, úgy mint a szakmák vagy az életmód, a lét sem való mindenkinek. Feladni. Az egyetlen, amiben mindig jó voltam. Az ilyenek nem sokáig húzzák. Nekünk csak ez a 27 év jut.  Mert minket csak a tériszony állít meg. Erő és értelem. A sors kegyetlen játéka. Ahhoz túl sok, hogy elfogadjuk ami jutott. Ahhoz túl kevés, hogy tenni tudjuk. Érte vagy ellene. Tökmindegy. 26 éves vagyok. Életem érdemi része jóindulattal is 14 év. Tizennégy elvesztegetett esztendő. Talán jóváírhatok magamnak néhányat. Mondjuk amit tanulással vagy munkával töltöttem. Akkor marad 3. Az a három határozta meg a sorsomat. A sorozatos rossz döntések hozama. Egyetlen dologhoz értek: hogy önmagamat bármi módon ellehetetlenítsem.  Gáncsolásban világbajnok. Önsorsrontó.  Te megmodtad. A nappaliban ülök és nézem ezeket az régi, ódon falakat. Vajon hány síró embert láthattak a sok évtized alatt, mióta állnak? Hány család, hány ember lelke mehetett itt tönkre? Valamiért mindegyik továbbállt.  Érzem ...