Digitális dialógus

Kétségbeesett. Ösztönösen menekülünk a kétségbeesett emberektől. Mert úgy érezzük, instabil, nincs biztonságérzetünk mellette és félünk, hogy magával ránt. Egy ideje a viselkedésem fő jellemzője. Mókus a négysávoson. Úgy akarom lerázni magamról, mint kutya a vizes szőrébe gabalyodott bogáncsot. Nem jó ettől nekem, és nem származik senki más számára sem semmi jó belőle. A ház előtt kikopott a fű, ahol éjjelente átslisszolok hozzád. Fájna, ha eltűnne. Holnap hétfő. Tökéletes nap befejezni és elkezdeni dolgokat. Elkapott a szerelem...heve? Hava? Hogy is van ez?!

Becsukódott mögöttem a szobaajtó és én idegesen kotorászni kezdtem a szekrényedben, valami hosszú és puha póló után, amely eltakarja a rajtam feszülő fűzőt és harisnyatarttót, amit a kedvedért vettem fel. Felkaptam a kedvenc fekete felsőd és reméltem, hogy hiányos öltözetem mellett talán a magam iránt érzett szánalom érzését is enyhíti majd valamelyest.  Sosem utasítottak vissza; én voltam, aki másokat visszautasít.  Mint téged tavaly tavasszal, mikor megkísérelted az első csókunkat.  Visszakaptam - gondoltam és sírva rogytam össze a szőnyegen.  Hogy a francba csesződött ez így el?  "-Most meg mi a franc bajod van?   -Nem tudom. Nem tudom, megijedtem.   -Mindig ezt csinálod. Nőjjél már fel. Mit vársz? Írjon alá hűségnyilatkozatot, mielőtt megkefél?   -Igen, igen, adja írásba, hogy csak engem fog szeretni.   -Te tiszta hülye vagy. Tudtad, hogy ez lesz, nem?"   Szeretem ezt a férfit. Perceken át képes vagyok elnézni éle...

Percenként gondolkodom, mit írhatnék neked. Hogy jelezhetném, hogy csak arra várok, megint érdekeljelek. Csak egy-két ártatlan “hogy vagy?”, melyben mégis benne van az egyszer talán. Elmosolyodom, ha pirosban játszik az ikon a képernyő jobb felső sarkán és titkon remélem, te vagy. A semmiből ekkor, mint még soha az előtt,  egyszer csak meglátlak az utca túl oldalán. Egy sors adta égi jel, mi rákényszerít és helyzetet teremt. Hogy elmondhassam, ha nekem írod a dalt, én neked énekelek.

Nem akarok többé a sötétben lenni. Nem akarom beszívott arcodat a legszebbnek látni, mert tudom, hogy az nem bánthat. Nem akarok több “éjszaka van”-t. Nem akarom érezni többet a feszítő kint, ami belül van. Levegőt akarok! Szabadságot akarok! Szeretni akarok, bűntudat, kételyek és elvárások nélkül! Önmagam akarok lenni! Mert igenis lehet engem szeretni! De csak az tud, aki akar is. Én nem vagyok sem támaszfal, sem tettestárs, sem időtöltés.  Többet érek, mint amennyire te használni tudsz engem!

Ha csókra gondolok, magától indul meg kezem a nyakad felé. Körbefonni azt, szorosan a tarkód mentén, megragadni, beléd bújni, hozzád tartozni. Azon kaptam magam, hogy már úgy mérem az időt, hogy mielőtt voltál és miután lettél . Egy évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy melletted hajtom álomra a fejem, vastag védőtakaróként borulva rád, mint egy puha, rózsaszín panda . Március. Nem így kellett volna. Tudom, ne sírjak utána és tudom, hogy teljes, tiszta szívvel hittem abban, amire mindketten igent mondtatok. De. - A két leggyűlöltebb betű a világon. Pont annyit ad, amennyit elvesz. Nem ment a HÁROM együtt két hétnél tovább. Ott kellett volna egyet befejezni, egyet meg elkezdeni. Tiszta lapok. Méltóság és Tisztelet. És talán kiderült volna minden előre. Hogy mi a MI, és működik-e. Hogy belefér-e annyi kávéscsésze; hogy van-e értelme a szerelemnek, a szenvedélynek, ha a lelkünk már valaki máshoz kötve van egy életre? Hogy tudunk-e egymásnak olyat nyújtani, ami más, ami hozzátesz, ...