Digitális dialógus

 2007-2016   Sosem vágytam még egyszerre két ilyen ellentétes dologra; hogy minél hamarabb felnőtt legyek és had maradjak még tovább gyerek.   Annyira el akartunk menni innen, hogy már semmi sem követeli a maradásunkat. Egyedül maradtunk. Nem gondoltam volna, hogy ketten is lehet egyedül lenni.   Te érzed? A szikrát, melyet kialtattunk magunkban? Mintha soha nem is létezett volna. Te érzed még? Hogy megvan köztünk; ami akkor első látásra, mondatra? A mi lenne, ha … A mindent elsöprő akarat , bármi legyen is belőle. Én még látom, ha rád nézek. Még érzem a szikrát, amit az első csóknál lobbantottál fel bennem. Emlékszel? Azokra a kíméletlenül őszinte pillanatokra, mikor mindenről megfeledkeztünk, úgy élveztük egymás társaságát. Nem érdekelt, hogy azt lásd, amit szeretnék, magamat akartam mutatni. Egyszerű, sebzett emberek, akik kinyíltak egymásnak. Érdemesnek találtuk egymást arra, hogy szerethessen bennünket.   5 évem hatalom, 5 évem elad...

Őszintén szólva... Őszintén mondom... Őszintén... Őszintén. Milyen elcsépelt szófordulattá satnyult. Pedig mennyi minden rejlik benne. Azért használjuk, hogy felmentést kérjünk az alól, amit valójában, igazán érzünk. Fura nem? Elnézést kérni azért amit érzünk...mintha irányíthatnánk. Őszintén szólva... gyűlölöm az életem. Attól kezdve, ahogy a napjaim telnek; addig ahogy éppen kinézek. Őszintén szólva... nem akarom már ezt... nem EZT akarom. Annyira szánalmas...és röhejes. De ha őszinte vagyok, nagyon szeretlek. Te vagy a legjobb barátom. Aki látott már szárnyalni és látott már zuhanni, mégis mellettem maradt. És tudom, hogy szeret. Talán úgy, ahogy eddig még senkit. De ez nem csak ennyiből áll. Ha ez lenne megírva, nem olyan könnyedén kéne mennie mindennek, ahogy sima üveggolyó gurul a hibátlan csempén? Hiszek benne, hogy mindenkinek megvan a párja a világban. De sokszor felötlik bennem a gondolat, hogy nem te vagy. Nem hinném, hogy az igazi hazudna nekem...megcsaln...

Csendet akarok. Nem akarok tudni senkiről és semmiről. Olyan világban akarok élni, ahol minden rendben van. Ahol nincs társadalmi szakadék, éhezés, pedofília, bántalmazás. Ez egy elképzelt világ mára csupán. Mert a mostanit olyanná alakítottuk, hogy abban élni már nem lehet. Hogy élni már ebben nem akarsz. Nem tudom hol rontottuk. Nem azt, hogy mit...azt pontosan tudom. Hogy miket. De azt hogy hol...melyik évszázad...melyik év vagy nap...fogalmam sincs. Ha lehetne, talán visszamennék arra a percre. Rendbehozni mindent. Ha talán lehetne. De szerintem nem lehet. Mi emberek nem tudunk úgy élni, mint bármely más élőlény a földön. Nem tudjuk mi a békesség. Nekünk mindig az kell, hogy önmagunk ellen menjünk. Hogy másokkal harcoljunk. Bármiért is. És bárhogy is. De mindig mi leszünk azok, akik elbuknak. Akik próbálunk harcolni...a békéèrt.

              Tizenévesen képtelen voltam megérteni hogyan tűnhet el valakiből a szikra, ami arra készteti hogy harcoljon...az álmaiért... egy nemes célért... változásért... az igazáért... Mert bennem akkor, akkora erő volt, hogy úgy érzetem falakat lennék képes mozgatni a puszta gondolattal is. Aztán felnőttem. Mármint úgy ténylegesen. Idő előtt persze, mert muszáj volt. És már értem. Huszonöt éves lettem, még egy hónapja sincs. Mégis néha úgy érzem, mintha itt rostokolnék már vagy ezer éve a megváltó halálra várva. Mint a nyolcvan-kilencven éves öregek, akiknek már nehezére esik a járás, a mosdás, de még maga a lét is és szánakozva várják a véget. De nem hinném, hogy ez halálvágy. Egyszerűen csak nincsenek már elvárásaim az élettől. Mikor még erőm és elszántságom volt hozzá nem mentem, nem tettem...semmit. Mert vártam. Hogy mire, azt már igazán magam sem tudom. Talán csak ráfogtam valamire a maradást. Most pedig már se akarat, se lehetőség. ...