Digitális dialógus

Hároméves voltam. Emlékszem, hideg őszi este volt. Mikor kijött hozzánk a rendőrség. A nagymamámnál laktunk, aki éppen válófélben volt a férjétől. A részletek homályosak,csupán az a kép éles, mikor a nagyapám fegyvert fog rám. Apám kapott föl és lopott ki az udvarra, miközben a papát letartóztatták. Később nem kapott érte persze semmit, csupán bevonták a fegyvertartási engedélyét. Tizenöt évembe telt, hogy ne féljek tőle, ha meglátom az utcán. Vadász volt. És én ott, akkor egy életre meggyűlöltem a fajtáját. Nehéz ezt egy olyan faluban, ahol a lakosság istenként tiszteli őket. Ezért azt hiszik, hogy őrült vagyok. Egy kicsit más, mint a többi. Nem tévednek. Nem csak kicsit. A megítélés alapja nem más, mint a normálistól eltérő. A normális? Nos, az egészen érdekes dolog. Normálisnak mondjuk azt, amit a legtöbb ember jónak gondol és csinál. Amit a társadalmi és jogi normák elfogadnak. De jó ez? Ha mindenki a folyóba ugrik, de én nem akarok, mi a normális? Kitől függ, hogy mit...

Szeretem, ha néhány dolog állandó. Mint az óceánok. De mozgásban kell tartani, mint a hullámok a tengert. Amíg nem egyforma minden napod, amíg nincs a gyomrodban görcs, amíg mosolyogni tudsz a nap végén, jól csinálod. De ha ezek közül egy is megváltozik, ne halogass. Nem lesz jobb. Könnyebb sem. Te leszel könnyebb. Mindennap ott hagyod önmagad egy darabját, míg csak az üresség marad. És a harag, a tehetetlenség feszültsége, hogy KELL. Mert a pénz kell. De nem mindegy milyen áron. Add fel, hogy nyerhess!

Két igazi van. Az egyik, aki az életénél is jobban szeret. A másik, akit az életednél is jobban szeretsz. Ha valakinek ez egy és ugyanaz, tartsa meg, mákja van. Ha nem...az szívás, így is - úgy is. Sehogy sem lehet jól dönteni. Nem teheted meg vele, hogy nem őt szereted igazán. Nem teheted meg magaddal, hogy nem téged szeret igazán.

"A kávézóban ülünk és beszélgetünk. Elég sokára sikerült összehoznunk ezt a randit, 3 évig vártam rád úgy, hogy azt hittem már régen megvagy. De nem te voltál. -Mennyi volt a leghosszabb kapcsolatod?-kérded. -7 év.-mondom.-Azt hittem, ő az igazi. Aztán majdnem megcsalt...végül meg is tette. 7 éven át csak játszott velem. Elhitette, hogy én vagyok élete szerelme, de semmit sem akart tőlem, se házasságot, se jövőt, se gyereket. Csak lenni. Én célokat akartam. Tudni, van-e értelme ennyit belefeccölni. De csak hitegettem magam. És neked? -Semmi komoly. 2-3 év, ez volt a max. Senkit sem éreztem a magaménak. Mindegyik klassz volt, de nem az igazi. Amíg nem jöttél."

Állnak a peronon és egymást nézik. A sínek köztük mennek. Nem keresztezik egymást. Az ő életük vajon keresztezhetné?

Azóta úgy érzem egyedül vagyok. Hogy ketten élünk egyedül, egymás mellett. De nem egymással. Nem lehet erre alapozni egy jövőt. Nem bízhatunk benne, hogy később ez megváltozik és jobb lesz. Mert nem lesz. Ha már most nem megy, feleslegesen várjuk a megváltást. A barátom voltál. A legjobb, azt hiszem. Mindent tudtál rólam, mindent el akartam mondani neked és ez téged mégsem borzasztott. Azt hittem, türelmes vagy és megvárod, míg a lelkem fiatal viharjai elülnek és megnyugszik, hogy többé nem kell keresnie, ez így jó lesz. De nem tetted. Sokáig tűrted, az igaz, de a végén mégis feladtad. Mire eleget győzködtelek, hogy Te vagy az, Te kellesz, te úgy döntöttél nem én vagyok, nem én kellek... És fáj...ez fáj. Azóta is...

A régi érzést nem hozza vissza semmi. Bár remekül képesek vagyunk elhitetni magunkkal, hogy ez ugyanaz...sötét pillanatainkban mégis tudjuk az igazat.

Adyt olvastam mikor elhagytál. Ő emlékeztet mindig arra, hogy a világ fájdalmát csak néhányan érezzük. Ő úgy ment el, hogy végül megadta magát. A könnyebb utat választotta és belenyugodott a szerelembe. Én nem akarok megfutamodni. Minden este az egyetlen, amiért azt mondom "holnap is fel kell kellnem" az a lehetőség látszata, hogy talán egyszer változtathatok ezen a nyomorult világon. A nyomorult embereken. Még ha a harc végére egyedül is kell kiállnom, mert más túl gyenge az akarathoz.

A szülinapod volt. És én nem akartam, hogy éltessen a Zisten. Én azt akartam, amit kaptál. Hogy eszedbe jussak. Mert igazam lett. Másként sosem gondoltál rám. Csak mint a nőre, akihez valaha közöd volt. Én a barátod akartam lenni. Többnek láttalak, mint ami vagy. Hittem, hogy benned van akit keresek. Jobb ez így. Már mem vagy bizalmas. Már nem vagy B terv. Már semmi sem vagy. Sosem fogom megtudni miz éreztél akkor. Hogy mi voltam neked akkor. Mikor a kezem fogva a szemembe mondtad 'Sajnálom, hülye voltam.' és hozzám bújtál. Majd felém hajoltál egy csókra...

Akkor kezdesz el élni. De én félek elindulni. Elmemtem a peremig és becsuktan a szemem. De ők jönnek utánam. És ütnek. Hallom, hogy üvöltenek. Azt teszem én is. De rajtuk kívül senki sem hallja. Érzem, hogy fáj. De csak tűröm. Le kell ugranom.

Ez az mikor minden tökéletes, mégis visszatérünk a gyökerekhez. A neveltetéshez. Hogy téged vadásznak neveltek, engem meg állatvédőnek.

Az a legrosszabb eshetőség egy megcsalásos esetben, ha megérted miért tette a másik. Hogy felfogod, hogy nem ok nélkül bántott. Mégha ehhez nem is volt joga. Felismered, hogy nem voltál ott neki, mikor szüksége volt rád. Hogy nem figyeltél oda rá. Hogy nem értékelted a gesztusokat. Hogy nem érdekelt, mit akar neked mondani, hogy nem vetted észre mi bántja. Elítéled, hogy megtette. De megbocsátod.

Az életem olyan, mint a szelektív hulladékgyűjtés meg az állatvédelem melletti elköteleződésem... Kapmányolok a cruelty free termékekért és kiteszem a kurva zsákot. Aztán mindenki pont szarik bele és ugyanúgy a beagleken kísérletezett L'orealos fost veszi meg és a csomagolását bebassza a kommunálisba.

Mindenben úgy kell gondolkodni, mintha egyedül lennél. Ha magam lennék, hogyan élnék...hol laknék...milyen munkám lenne...mit tartanék fontosnak...miért küzdenék...mi lenne a célom...mitől érezném magam jobban, jobbnak...mitől érezném, hogy Élek...? Egy tanyán élnék a határban, erdőszélen. A villanyt napelem és generátor adná. A tejet és a tojást boci és pipi. Lenne lovam is. Újrahasznosítanék. Fa kandalló lenne. Meg konyhakert. Meg elektromos terepjáró. A munkában állatokkal, állatvédelemmel és szociális segítségnyújtással, valamint ökológiai felhasználással foglalkoznék. Azért küzdenék, hogy megszűnjön az állatkínzás, a gyerekbántalmazás és a környezetszennyez...

A nap amikor visszacsöppensz a valóságba. Mindig is utáltam a hétfőket. Vasárnap esténként már előre izgultam, vajon mennyire lesz borzalmas a másnap. Évekig úgy jártam suliba, hogy azt mondogattam magamban 'istenem, csak a mai napot éljem túl, kérlek'. Mert minden, amire egészen szombatig azt hittem, könnyűszerrel leküzdhető, hirtelen száz karú, csápos óriássá nőtt és a sötétben lapult, hogy lecsaphasson. Én meg a paplan alatt, bujdostam dobogó mellkassal.

Vannak az életben dolgok, amikért bárhogy küzdünk, sosem kapjuk meg. Így a legegyszerűbb nem is vágyni rájuk. Elhitetni magunkkal, hogy nem is akarjuk őket.

Egyszer majd elengedem minden sérelmemet. Minden seb és vágás, ki nem mondott szó, kiüvöltött gondolat a semmibe vész. Majd elmúlik...egyszer. A sokk is. Amit a testem nem engedett ki magamból. Mert tudta, hogy túl sok lenne és nem bírnám. Ezért az agyam apró, havi részletekben adagolta belém, csendben, ütemesen kántálva, amit egyszerre éltem meg, de fel nem foghattam: ...kevés vagy...nem kellesz...megaláztak...hazudott...hazugság minden...egyedül vagy...fáj... És a roham, a kiborulás, aminek egyetlen lerészegedetten zokogó éjszakának kellet volna lennie, így elhúzódott 12 hosszú hónapig. És talán még most sincs vége. Csak megpróbálok harcolni a démonaimmal. Mert éjszakánként a sötétben néha újra hallom őket a lelk...

Sajnálom. Megbocsátok. Ha bármelyiket is ki kell mondanod, rég veszett ügyért próbálsz harcolni.