Digitális dialógus

Látszólag már berendezkedtem egy életre...van párom,házam,munkám...mindért hálás vagyok...már csak a kocsi meg a gyerek hiányozna...Na én meg pont ettől tudok beparázni... Én még vágyom arra,hogy menjek...a új helyekre...új emberek élettörténeteire...

Emlékszel még...hallod...látod...azt a hangot...a kezet...ami az enyém volt...s amivel most is a kezed fogom?...mégsem ugyanaz...már semmi sem ugyanaz... Szeretném..úgy szeretném,mint kislány a csokit.. Nem tudja,hogy árt neki,hiába még ha mondják is...de szenved ha nem lehet az övé... Fogok egy tükröt és mögé àllok...most vagyok az aki lenni szeretnék...aztàn megfordítom...most vagyok az,aki vagyok...A másik jobban tetszett...hátha majd nem látja senki csak én,hogy mennyire más ez a hang,ez az arc,ez a szem,ez az orr,ez a száj...

Az az alvásidő, amit egy kezeden meg tudsz számolni, a màsnap túléléséhez annyit ér,mintha tornacipőben gázolnál a seggig érő hóban...