Digitális dialógus

Bezártam egy ajtót,s most kopogtatnak rajta...a réseken át átfújja az illatod a szél...hogy megmaradt bennem...Csak állok némán...s nem tudom,hogy miért...Mitől fájnak neked a szavaim?...Leperegnek a könnyek az arcomon...hideg van...érzem,hogy forrón marják a sós cseppek...Ilyenkor úgy hiányzol,hogy megnevettess...Bár még a barátom lennél...aki nem csókol meg...nem alszik velem...csak megölel és rám mosolyog...Igazad volt,mikor azt mondtad,nem tudnál még az lenni...s dühös voltam rád,amiért ezt tudtad...túl friss volt a seb...nem akartam,hogy beforrjon,csak tűnjön el...Ki akartalak lökni az életemből...közben mégis két kézzel kapaszkodtam beléd...fogtad a kezem...De már elengedheted...hagyd hogy tovább lépjek...Csak néztelek...s nem beszélhettem neked...Pedig hozzád szól minden néma suttogás...érted kiállt a hangom...néha mikor egyedül vagyok és rám telepszik a magány...egyedül hagy vele az élet...szemtől-szembe...akkor üvöltök leginkább...De nem bőgök már..mint egy mackóját vesztett...

Már nem hallom a hangod,amint hozzám szól...pedig időként,kellene,h beszélj még...De már elfogytak a szavak...elhalkult az utolsó dallam is...amit velem énekeltél...Hiányzol...de már nem vagy jelen...csak egy cafat...egy apró papírfoszlány...egy homályos képfolt már csak az arcod előttem...elmosták a könnyek...Mikor csak ültem ott a padon egyedül...magam sem tudom kire,mire várva...Talán arra,aki végig simít az arcomon,magához húz,hogy ne sírjak...és én akkor úgy érzem,értékes vagyok...De csak ültem ott...előrehajoltam és megindult az áradat...Felszakadt valami itt belül és csak folyt szerteszét...Néma sikoly a hangja...üvölt ahogy bír...vkinek,mindenkinek...de nem érdekli a válasz...Bevágtam az ajtót...hátra hagyva mindent...téged,őt,őket...a történteket...a történeteket...a tiédet...az enyémet...Gyönyörű este volt...megőrzöm a szívemben...h ott ültünk a motoron...csak mi ketten...Megtanítottál motorozni...Csak egyszer nyújtottad a kezed...elfogadtam...s én aludtam utoljára a pólódba...

Annyi gondolat van bennem..úgy elmondanám..de hiába..úgysem hallod..Elérted,hogy megszeresselek...aztán bevágtad az ajtót...és én kint maradtam...hogy legszívesebben a képedbe üvölteném,ahogy kifér a torkomon...hogy gyűlöllek...De te is tudnád,hogy ez nem igaz!...Esélyt sem adtál,hogy tízig számoljak...tudtam jól aznap éjjel,mikor a kezed fogtam,s mégis elküldtelek,hogy az lesz az utolsó...az utolsó nap,amit úgy töltök veled...bár ne tudnál elengedni...de engem eltudsz...Talán igazad van és sosem voltam még igazán szerelmes...de tudod már nem is akarok...Az én szívem abba belerepedt,hogy egy barátom itt hagyott...Nem ígértél semmit...nem esküdtél meg,h örökké velem leszel és szeretni fogsz...Nem is kérem tőled vagy bárki mástól sohasem...De elküldtelek és te szó nélkül itt hagytál...nem harcoltál szemernyit sem..pedig azt hittem számítok...hogy majd egyszer tényleg vissza akarsz jönni...de te is tudod,h nem fogsz,bármennyire is könyörgök itt belül,h maradj...bármennyire is kívánom ti...

"Majd meglátod később: néha megérzem a gondolataidat. A kérdéseidet is, amelyek olvasás közben átfutnak rajtad. Ha tudok, megpróbálok felelni rá. Bármilyen fura, hiszen nem látlak, mégis figyelek rád,mert akinek szól az 'üzenőfüzetem', lelkileg rokon velem. Sejtem, ki vagy, és írás közben néha megérzem, velem vagy-e vagy sem. Együtt olvassuk, amit írok. Néha azért mondok el valamit többször és másképp is, mert látom, hogy nem értettél meg. Vagy én nem mondtam el jól. Próbálom megérezni, ki lehetsz. Ki lakik benned? Mert ahogy én, te is képtelen vagy elmondani, ki vagy. Te inkább elmeséled életed egész történetét, ahelyett, hogy kibukna belőled az a néhány véresen igaz szó,ami ott lakik lelked mélyén, mint egy föltárt mellkasban a dobogó szív, és megmutatná végre, valóban ki vagy, mi fáj neked, és hol tartasz a sorsoddal."