Digitális dialógus

sose ment hogy ne mutassam ki amit érzek...persze ha nagyon kellett valamennyire tudtam leplezni...valamennyire...ha örülök úgy érzem meg kell osztanom másokkal hátha ők is örülnek...ha sírok?...nem szeretek egyedül sírni mégha jó is lenne néha...azt akarom hogy legyen aki megvigasztal...mint egyszer álmomban,mikor egyedül álltam egy terem közepén és odajött hozzám...megölelt és a fülembe súgta...minden rendben lesz...és bár csak egy álom volt...egy tudatalatti kép...mégis azóta elkísér ha sírnom kell...vagy az a másik mikor bőgve törtem át a tömegen...csak menekülni akartam ...el innen!...és egy idegen csak odaszólt...ne sírj...biztos nem érdemes!...sírni lehet,de nem érdemes?igaz?!...pedig néha csak az segít...patakzik a könnyem,vérzik a szívem..de a forró áradat elmossa a bánatom...a fájdalmam...csak sírni...csak bőgni...mint egy mackóját vesztett kisgyerek....egyedül a vaksötétben,míg elringat a zokogás..s másnap felébredni boldogságban,biztonságban,nyugalomban...egy új reggelen......

Sétálok egy hosszú úton,mit magas fák szegélyeznek...mindegyiken sok-sok emlék lengedez...időnként hátrapillantok s egy-egy képen megcsillan a fény...mintha megint eleven lenne...de elfordulok..nem bírom ...tovább nem akarom látni...csak előre...mondogatom magamnak és nagy levegőt veszek...nyugi menni fog...lépek kettőt és vissza egyet..mert olyat látok mitől megtorpanok...félek!...messzi távolból fogod a kezem...de úgy hiányzol...mért nem vagy mellettem?...mert nem teheted...de jobb ez így...ismerj meg...tudd milyen vagyok és csak azután szeress...azt mondod van értelme annak h élek...hát folyton csak keresem..de mért ?...mért nem tudom csak egyszerűen élvezni ami van..ami lehet?...mert nem tudom mit is kéne tennem..s hogyan...tétovázok minden mozdulatnál...kifutok az időmből...én várok...de más nemfog...tudom mit akarok..kit akarok...és hogyan...de vajon megszerezhetem?...ha akarom,bármit elérek...de túl sok a talány...vagy szeress vagy gyűlölj...de ink gyűlölj mint megvess...és ink ...

Kavargok...hömpölygök...csendbe burkolózott semmi...üvöltő némaság...ordítanék...de a nevetés gurgulázva tör fel a torkomon...sírnék...de már elfogyott minden könnyem...elfáradtam...kavarog köröttem a valóság...és én...csak lebegek...egy más világban...egy biztos kéz elringat...körém fonja szárnyait...míg összeragasztgatom...magam...olyan...mint egy...üvegtorony apró darabkái...ha egyhez hozzáérsz...borul megint az összes...sosem tudnak igazán összeforrni...mert nincs idő h megkössenek...feltépem a saját sebeim...és csodálkozom h fáj?!...na elmehetek a picsába!...különben is...senkinek sincs joga ítélkezni felettem!...meg egyátalán hova tűntem én?!...elnyomom amit nemkéne...önmagam...és amit rejtegetni akarok....kibukik...az arcomra...a kisugárzásomra...a tekintetemre...olyan üres hogy az már fáj!...eltűnt belőle az élet...a remény...az út...a cél...ami hajt..előre!..pedig van!...már van miért!...már van kiért!...már van elég reményem ...már van újra életem...leküzdendő akadályom...meg...

Bár te szeretnél engem így...ilyen kínok közt...bár te várnál csak egyetlen mosolyomra,hogy biztatást adjak...bár te könyörögnél némán,könnybe lábadt szemekkel...egy új esélyért...Bár te éreznéd így...mit tettél velem...bár neked lenne holnapod,miben én nem szereplek...

Sötétben elhangzott suttogó szavak...baráti kezek,mik a könnyem törölték...puha ajkak,amik előcsalták a mosolyom..apró érintések,mik a lelkem simogatták...egy baráti ölelés...egy illat,ami körbefonta karjait köröttem... S én beleburkolóztam mint egy vastag,puha bársonytakaróba...meleg volt és biztonságot nyújtott...de valaki letépte rólam....reszketek a hidegtől...félek..sírva fexem...és sírva ébredek...már úgy folynak a könnyeim hogy észre sem veszem...lassan barázdát szántanak... Nem szabad a múltért keseregni...ami megtörtént azon változtatni már nem lehet...tovább akarok lépni...tovább kell lépnem!...de az elképzelt jövőm már sosem fog számomra eljönni...a jelenem meg egy semmi... Tovább lépnék...de nincs hova...nincs kiért...nincs miért.. Egyszer jobb lesz...egyszer szebb lesz...egyszer könnyebb lesz minden... Szándékosan sétálgatok a sötétbe...mert a fényre lépve félek kinyitni a szemem...mert fájdalmasan vakító a fény...az igazság...amit képtelen vagyok elfogadni...

Keringünk a nagy világban...mint milliárdnyi apró hópihe... hogy valahova egyszer megérkezzünk...s boldogok lehessünk...Az úton sok mindenki akad belénk...a legkülönfélébb helyeken,a legkülönfélébb hópihék...mindegyik más...és mindegyik változik...Valamelyik végig velünk tart...s valaki csak egy rövidke szakaszon lesz útitársunk...van,hogy az a valaki akkor,azért csapódik mellénk hogy ne kelljen egyedül szembe néznünk életünk legnagyobb hóviharával...támogat mikor a legnehezebbek a dolgok...mellénk áll mikor úgy érezzzük összedől minden amiben hittünk...megvígasztal...erőt,s bizalmat ad a jövőnkhöz...akár egy álruhát öltött őrangyal...Egy idegen....aki megtanít minket újra nevetni,szeretni,s arra hogy ne féljük a kokoviltól meg az ovoszlántól se...:):D...