A lány, akit nem lehet szeretni.
A lány, akit nem lehet szeretni. A lány, akit nem lehet szeretni. A lány, akit nem lehet szeretni. Én vagyok a lány, akit nem lehet szeretni. Mantrázom magamban ezt a két mondatot az ágyon kuporodva, ringatózva, mintha csak egy igézet lenne, mely varázsütésre eltüntet engem a Föld színéről. De nem történik semmi. Én vagyok a lány, akit nem lehet szeretni. Mi olyan rossz bennem? Mi a baj velem?-mondogatom. És nem tudom a választ. Közben meg érzem, ahogy az a sűrű, ragacsos folyadék, ami ezzel tölti meg a lelkem, apránként felbugyog a könnyeimen át, míg bele nem alszom. Nem várt gyerek voltam. Sosem kérdeztem hogy történt. Sosem mondták azt nekem, hogy bár meg se történt volna. Én mégis tudtam, hogy én voltam az oka, hogy a szüleim belekeseredtek egy kényszer házasságba alig húsz évesen. Gyerekkoromtól kezdve éreztem a bűntudatot, hogy miattam boldogtalanok, vigasztalhatatlanok. Hogy hiába lettem, nem tudok akkora boldogságot adni, ami felülírja, hogy a kapcsolatuk egyre borzalmas...