Digitális dialógus

Fáj a szívem...magamra vettem egy egész világ gondját,búját... Az összeroppanás súlyát nem bírja el senki sem ...Úgy érzem,majd' belepusztulok...az elmúlt évekbe...az eltűnt dolgokba...a várva várt...de még el nem jött hitekbe... Néha eszembe jut...változott volna bármi is?...ha másként döntöttem volna...akkor?...Ha ne akartam volna boldog lenni...vagy csak szerelmes...csak egy percig is azt érezni...minden rendben van...Akkor történt...hogy eladtam magam a boldogságért...Akciósan...ez lehetett a baj...Hisz akik kedvemben jártak egykoron mindenben...s itták a szavaim...Most úgy mennek el mellettem,mintha nem lenne közös a múltunk egy része...Mintha nem kellene tisztelniük engem a a múltunkért...a jelenemért...Na ez az undorító...Megtaláltam a nekem való posztot...A posztot,ahol büszke vagyok magamra...ahol még ott egy élet reményteli papírsarka...Azt akarom mindenki tudja...Mindenki lássa...Mindenki hallja...Hátha attól jobb lesz...hátha akkor én is elhiszem,hogy ér...

Mindannyiunk életében eljön az a pillanat...mikor már hiába vagy erős...hiába hiszel...és hiába csukod be a szemed...a gondok még ott vannak...amit nem akarsz észrevenni még mindig ott van...és hiába a futás! Követtem el a múltban hibákat...tisztában voltam a tetteimmel,a súlyukkal...Tudtam,hogy bármit teszek,kihat a közeljövőmre,de legfőképpen a jelenemre...Ám arra nem számítottam,hogy hónapok elteltével is megérzem az akkor és most is helyesnek vélt döntéseim következményeit...Nem olyan egyszerű elfeledni a múltat,ha ott áll az ajtóban és tenyerel a csengőn...ha felszáll a buszra...elmegy melletted a boltban...beül melléd a padba... Elkeserítő a gondolat...hogy az életem szinte észrevehetetlen tempóban halad a célom felé...csak a napok telnek...a hetek...a hónapok...Szerettem volna azt hinni,hogy egy augusztus 27-ei este megváltoztatja az életem...butaság...Vagy mégsem?... változott valami...változott valami??? Pedig robbanó,villogó fények közepette mégis csak ü...

Még csak egyenként hullanak a falevelek a fákról...fájdalmasan,remegve...Mind tudják,hogy menniük kell...de még maradnának...Őrizve a legutóbb elmúlt nyár reményeit...boldogságát...a kivirágzott szerelmeket...az elvesztett álmokat...a kiderült titkokat...Gátlásait dobálva meztelenedik a lomb...Mint a haldokló utolsó lélegzetvételei... Sosem vágytam még ilyen erősen az ellentmondásra...hogy minél hamarabb felnőjek...de mégis...had maradjak...a rózsaszín felhők hercegkisasszonya...De...már rég fel kellett nőnöm...ezért mégsem fogok tudni soha teljesen...Egy örök gyermekkor maradékát a szívemben cipelem a végsőkig... Csak az emberek szörnyűek. ..kiölik egymásból a mosolyt...az önfeledt nevetések jogát...az élni akarás tükördarabjait...Űzött vadak menekülnek saját elvárásaik teljesíthetetlen akadálya elől... a megfelelni akarás mókuskerekében... beskatulyázva...kategóriákba csoportosítva...Riadt a tekinteted...nem hagyod élni önmagadat...szerepet erőltetsz az arcodra...