Digitális dialógus

Október 25. Vasárnap  Dühös lettem. Rád.  Hogy bár tudnám, bár megkérdezhetném - anélkül, hogy bármi többet belelátnál - hogy az A. mégis mitől olyan különleges, hogy bár eddig semmit sem adott neked, és neki semmi tétje nincs, mégis hagyod, hogy egy életen át talonban tartson téged; távol tartva a szívedtől mindenkit; miközben nekem van vesztenivalóm, és azt hiszem bizonyítottam már mennyire fontos vagy, mégis döntésre kényszerítesz.  Ez pont annyira nem fair, mint amit én csinálok. És utálom, hogy pont ezért nem emelhetek szót ellene.  Azt mondtad, hogy írjunk egymásnak naplót.  Mint Szilvási Lajos Tamarája és Attilája.  Az első regény volt, amit olvastam.  Az első, amit szerettem.  Hívtál, hogy ne menjek, csak este - aludjak ott.  Mikor mondtam, hogy nálad alszom, belekezdtem, hogy egyre közeledik, mikor döntenem kell. Őszintén elmondtam, hogy nem tudom, mit érzek, hogy döntenék; mert nem lehet jól.  Jó volt végre megint veled.  ...

 Talán, úgy mint a szakmák vagy az életmód, a lét sem való mindenkinek. Feladni. Az egyetlen, amiben mindig jó voltam. Az ilyenek nem sokáig húzzák. Nekünk csak ez a 27 év jut.  Mert minket csak a tériszony állít meg. Erő és értelem. A sors kegyetlen játéka. Ahhoz túl sok, hogy elfogadjuk ami jutott. Ahhoz túl kevés, hogy tenni tudjuk. Érte vagy ellene. Tökmindegy. 26 éves vagyok. Életem érdemi része jóindulattal is 14 év. Tizennégy elvesztegetett esztendő. Talán jóváírhatok magamnak néhányat. Mondjuk amit tanulással vagy munkával töltöttem. Akkor marad 3. Az a három határozta meg a sorsomat. A sorozatos rossz döntések hozama. Egyetlen dologhoz értek: hogy önmagamat bármi módon ellehetetlenítsem.  Gáncsolásban világbajnok. Önsorsrontó.  Te megmodtad. A nappaliban ülök és nézem ezeket az régi, ódon falakat. Vajon hány síró embert láthattak a sok évtized alatt, mióta állnak? Hány család, hány ember lelke mehetett itt tönkre? Valamiért mindegyik továbbállt.  Érzem ...

Jókor menekülsz! A patak csupa bánat. Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők. Csattanva lezúdul a zápor a vízre. Elporlik a csöpp. Nézek utánad. Elporlik a csöpp. De a test csak utánad  nyújtózik,  az izmok erős szövedéke  még őrzi a vad szoritást, a szerelmet!  Emlékezik és gyötri a bánat.  Úgy gyötri a testet utánad a bánat,  úgy röppen a lélek utánad, elébed,  ó, semmi, de semmise már! ez a zápor  sem mossa le rólam a vágyat utánad. Lassú méreg:  A fejemben a gondolatok. “Tudom, hogy engem nehéz szeretni”  S az idő néha csupán vánszorogván tűnik tova. Mikor a legnagyobb szükség lenne sietségére. Néha az ember nem érti, hogy a lábai hogyan tudják még vonszolni a testét. Tovább vinni azt a terhes, fáradt izomköteget, melyet megannyi fájdalom szaggat éppen odabenn. A teljes szabadság utáni olthatatlan vágy? A szabad döntés örök vágyódása? Egyiket a másikért. A nyersen világító őszinte pillanatok adják a döntést a kezünkb...

Hogy már neved hallatán száznyi lány szíve  hagy ki egy ütemet. Inverz poliamoria. Nem igaz, hogy téged nehéz szeretni. Téged lehet csak igazán. Nekem egy pillanat alatt sikerült. Pedig foglalt volt a szívem. Mégis, egyre nagyobb teret hódítva, helyet kaptál benne. Mert te vagy a nagy szerelem. Ha majd egyszer... elmesélem valakinek ezt a történetet... a történetünket... mindig a neveddel fogom kezdeni. A $7Đ . Ez lesz a címe. Mert te vagy a cím. És te vagy a tartalom.  Te vagy azóta minden dalom. Az örök, háttérben futó program. Mint a légzés. Amíg élek. Kell a neved elé az az "A". Rólad nem lehet csak úgy ímmel-ámmal beszélni. Úgy érkeztél meg az életembe, mint egy jelenés. Ahogy először megláttalak. Fehér póló, farmer, papucs. Gyűrű. Sztorija van - gondoltam - jellemez téged. Sima. Forma- és szabálykövető; kissé talán gömbölyded is. És néha éles; szúrós; ön bántó. És erős. Az egyik legerősebb ember vagy, akit ism...

S az életbe belehazudunk Egy kis harmóniát. Mert ez nem csak mindig diszharmónia. Egyszer ez lesz a vesztem. Soha még ennyi nő-alakra féltékeny nem voltam. Most mégis érzem, hogy belebolondulok. Úgy látom magam a tükörben, mint a szellemképes televízió képernyőt. Elhalványulok. Fogy az erőm a káoszban és elveszítem önmagam. Távolodok a valómtól. Biztosan ezért érzem magam gyengének és sérülékenynek. Supersensitivity. Gyűlölni. Szeretni. A szerelmet gyűlölni. Összecsúsztak az idősíkok valahol a végtelenben. És én egyszerre lettem az övé és a Tiéd. Életem legboldogabb percei ezek, tudom. Óriási szépségüket az elmúlás pillanatai adják. A nagy kontraszt. Hogy leélünk évtizedeket, egy emberöltőt, egy életet anélkül, hogy éreznénk. És megéljük ezt a pár, kézzel számlálható momentumot, melyben egy részünk, egy énünk örökre megkövül és beleborzong a félelmetes boldogságba. Ezek...ezekben a percekben érzünk. Minden porcikánkkal a nyers, elemi, ösztönéletet. A létezés bizse...

Mi lenne, ha nem volnék neked? Mi lenne, ha nem volnál nekem? Mi lenne úgy a szerelmes csend? Mi lenne, ha nem tudnánk mit jelent? Mi lenne úgy a sok szép beszéd? Fadarab. Mi lenne, ha más volnál? Talán megszoklak. Mi lenne, ha én volnék az a más? Mi lenne úgy ez a tér, az ölelés, s a ház? Mi lenne, ha máshogy menne minden? Mi lenne, ha szebb volna neked, nekem? Mi lenne, ha a nyugalom csak véletlen vendég? Mi lenne, ha benned én csak üvöltenék? Mi lenne, ha nem fájna szeretni téged, s nélküled a mosoly lenne az élet? Mi lenne, ha így te boldogabb lehetnél? Mi lenne, ha nélkülem többre mennél? Mi lenne, ha mindez tényleg így lenne? Én fekete leplet borítanék az egész életemre.

De. Feltűnt. Bent. Csend. A béke itt kezdődik. Bent. Csend. De ez a csend néha öl. Ha azért van némaság, mert bent ragadt minden kimondható gondolat...és érzelem...és kín... Ha nem tudom szavakba önteni, megformálni, megfogalmazni és közölni... Ha csak tekerem őket körbe-körbe a végtelenbe...a végtelenségig... Ha nem segít a sóhaj...a tekintet...a gesztus...az írás.......a sírás. Fejben könnyebbnek tűnt. Pedig esküszöm nem játszottam le előre semmit. Nem tudom, hogy félek-e tőled Szelíd vagy, és veszélyes Nem biztos, hogy visszajössz, ha kiengedlek E furcsa szívből, ahol meghúztad magad Az emberek gonoszak. Ítélkeznek és manipulálnak. És félreértenek. Engem. Engem mindig. Mosolyka, mi? Hogy az a kibaszott irónia... Én csak felhőtlen eget akartam. Én csak napsütést akartam. Én csak tavasz-illatot akartam. De hóvihar jött...nem a tavasz. És én akartam azt a hóvihart. A legszebb részét. Az üveggömbe zárt örök telet a virágzó fákkal és a tavasz-illat...

Nekem ez nagyon fog fájni. Hajtogatom magamban és mégis, úgy érzem bele akarok menni. Bele akarok gabalyodni, magamra vonni, mint egy nagy, puha, gömbpokrócót. Milyen rohadtul elcseszettek vagyunk mi emberek. Már egészen a gyerekkortól kezdve. Tudjuk, hogy fájni fog, ha megérintjük a gyertya lángját...és mégis...megtesszük. Mert meg kell tapasztalnunk. Mert nem elég, ha csak mondják. Mert nem elég csak hallva tudni. Érezvén kell a tudás. Mert ha átéljük, tudjuk, hogy milyen érzés. És tudjuk, hogy fáj. De ott van a kétely. Hogy mi van, ha nem fáj? Hogy mi van akkor, ha jó? Mi van, ha csak fényes és meleg és nem éget meg, csak melegít. Emberi testhő langyos melege. Mint hideg őszi éjjelen egy maréknyi tűzifa ellobbanó lángja. Egy illatos, finom, puha, emberi takaró. Vagy 2. Kettő. Meg egy. Egy meg egy meg egy. Meg kettő meg egy. Sosem voltam jó matekból. De a szavak mentek mindig. Csak a szavak. Az érzelmeket körülíró szavak. Mert sokáig csak magamnak beszéltem....

"A szíved mindig tiszta,ott ül a sötétben, és a polcok közül leskelődik. De az élet kevés, a puszta lét a kevés, és ebben nagyon is igazad van...És az a kevés, ami amúgy is adott-legyen ez sors, élet, idő, vagy bármi más- mindegy minek hívjuk, az is csak fogyni tud... Az nem lehet, h csak ennyi legyen, a kettő közt meg csak úgy vagyunk, mikor én hinni akarok.Tésztaként tekeregve, újragondolt határokat tologatva, felülni egy hullámvasútra, de nem leszaladni a tányérról. Közben néha nevetünk, néha sírunk, még mindig körhintázunk, bár van, h szédülök.Ijedten leskelődök, miközben az időm fogy, de az otthon puha, a biztonság testmeleg. Aztán csend.Egy falat rend... De holnap ezt a falat már megmászni akarod, mikor újra felcseng, hogy kör vagy a sok kocka közt. Túl értékes az időd, hogy elpazarold gyűlöletre, magadnak ítélve.Általad. Ezt engedd el, és közelebb kerülsz ahhoz a mostban, ahol a problémák már eleve megoldottak, mint bármilyen képzeletbeli vonaton. Olyannyira, h már...

Elengedni. Olvasván nem tűnik fel mennyi fájdalom rejlik e szó mögött. Harag. Düh. Kétségbeesés. És öngyűlölet. Gyűlölöm magam, hogy kör vagyok a sok kocka közt. Hogy bárhogy próbáltam eddig huszonöt éven át, nem tudtam magam átformálni olyanná, mint a többi. Hogy az én fejemben létezik egy én , aki elbújva ül a polcok között a sötétben. Hogy ez az én nem akar senkit sem bántani, elítélni, megkérdőjelezni. Csak hinni és bízni. A világban amit elképzelt magának. Egyszer...Aztán még egyszer. És e két világból egy állt össze. Egymással párhuzamban létezve. Ide-oda tekeregve, tologatva a határt...akár spagetti a tányéron. És nekem választanom kellett. És én nem akartam. Én akartam mindkettőt...és az egyiket...és a másikat...és egyiket sem. És fejben felültem megint arra  a vonatra, ami elvisz innen messze. Ahol a problémák már megoldottak. Ahol az életem rendben. Ahol meleg, puha és biztonsággal teli otthon vár. Ahol a szívem tiszta.

Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint. Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy. Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy. Mert míg kell csak egy árva perc, Külön; neked, Míg magadra gondolni mersz, Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan Halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél Se jobb, se több, Addig idegen is lehetnél, Add...

Különbéke Ha tudtam volna régen, amit ma már tudok, ha tudtam volna, hogy az élet milyen mocsok, nem fütyörésznék most az uccán ilyen vígan: valószínűleg felkötöttem volna magam. Régen, mint az álamok tékozló más fiai, azt hittem, lehet a világon segíteni, azt hittem, szép szó vagy erőszak ér valamit s az élet, ha sokan akarjuk, megváltozik. Minden szörnyűbb, mint hittem akkor, fiatalon, de, hálistennek, egyre csökken az undorom, egyre jobban bírom az évek förtelmeit, és az idő és a közöny már fertőtlenít. Mert fátylát sorra dobta minden, egymásután, s harminchárom évem ma átlát minden szitán: látom, sokkal több a mocsok, mint az ifjúkor sejteni bírta volna bennem valamikor, látom milyen rútúl becsapják a baleket, s hogy a balek azért balek, mert mást nem tehet, s hogy az ész az érdek rimája, és hogy magát sugaras hőssé a bitang is hogy költi át, s ha van is, kézen-közön elvész az ideál, és hogy nem hozhat egyetértést, csak a halál , – s mert mindez mégcsak nem...

Mert az élet ne csak ennyiből álljon. Hogy reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni, aztán haza jövünk. Néha örülünk, néha sírunk. Aztán kezdjük elölről. Nem lehet, hogy ennyi legyen. Hogy nekem csak ez legyen. Ki kell maxolni. Kell az a kis több, kell az a plusz, kell az a más, az a másik. És nem azért, mert te nem vagy elég, mert te vagy kevés. Hanem, mert az élet kevés. A puszta lét a kevés. Hogy reggel felkelek, hogy este lefekszek és a kettő közt csak úgy van valami. Mert nem lehet, hogy ez csak ennyi legyen. Hogy az élet csak ez legyen. Ha fájni fog? Hát fájjon. Legalább érzem, hogy élek.