Digitális dialógus

Adyt olvastam mikor elhagytál. Ő emlékeztet mindig arra, hogy a világ fájdalmát csak néhányan érezzük. Ő úgy ment el, hogy végül megadta magát. A könnyebb utat választotta és belenyugodott a szerelembe. Én nem akarok megfutamodni. Minden este az egyetlen, amiért azt mondom "holnap is fel kell kellnem" az a lehetőség látszata, hogy talán egyszer változtathatok ezen a nyomorult világon. A nyomorult embereken. Még ha a harc végére egyedül is kell kiállnom, mert más túl gyenge az akarathoz.

A szülinapod volt. És én nem akartam, hogy éltessen a Zisten. Én azt akartam, amit kaptál. Hogy eszedbe jussak. Mert igazam lett. Másként sosem gondoltál rám. Csak mint a nőre, akihez valaha közöd volt. Én a barátod akartam lenni. Többnek láttalak, mint ami vagy. Hittem, hogy benned van akit keresek. Jobb ez így. Már mem vagy bizalmas. Már nem vagy B terv. Már semmi sem vagy. Sosem fogom megtudni miz éreztél akkor. Hogy mi voltam neked akkor. Mikor a kezem fogva a szemembe mondtad 'Sajnálom, hülye voltam.' és hozzám bújtál. Majd felém hajoltál egy csókra...

Akkor kezdesz el élni. De én félek elindulni. Elmemtem a peremig és becsuktan a szemem. De ők jönnek utánam. És ütnek. Hallom, hogy üvöltenek. Azt teszem én is. De rajtuk kívül senki sem hallja. Érzem, hogy fáj. De csak tűröm. Le kell ugranom.