Csak a bénító a düh és a vele járó gyengeség. Ez maradt csak belőled nekem. Minden más érzelem helyett, amit eddig képes voltam táplálni érted, neked, miattad. Csak hagyna már el ez inkább. Utálom mikor szétbasz az ideg és remegni kezdek, közben meg olyan erő van bennem, hogy a gondolatommal falakat tudnék mozgatni. Soha többé nem fogja ezt velem megtenni senki. Soha. Senki. Miután egyszer már ő megtette és kurva nehéz volt felállni, megfogadtam, hogy nem engedek többet ilyen közel pasit. Aztán jöttél te. És minden olyan sorsszerű volt, hogy elemi erővel söpörte el minden akaratom és én engedtem. De hiba volt. Mindig az lesz. Egy dolgot tanulj meg az életben: soha ne bízz senkiben. Ne engedd túl közel, ne szeresd túl mélyen. Mert akármit hiszen, akármilyen is, akármit mond vagy tesz, úgyis megteszi. Meg fogja tenni. És te nem léphetsz ellene semmit. Csak hagyod, hogy átfolyjon rajtad a kibaszott zsibbasztó fájdalom, mintha be lennél nyugtatózva és csak bőgsz és nézel magad elé és tudo...