Digitális dialógus

Kezdettől fogva tudtam,nem én vagyok a hozzád illő...bármennyire is szerettem volna a szívem mélyén mindig is az lenni...Érted,neked...De nem vagyok...neked sem...Megváltoztattalak...a legrosszabb,amit szerelem néven tehettem veled...Úgy sajnálom...hogy megint nem voltam okosabb...legalább veled...De te is pont az a hibát követed el,amit én...egymást büntetjük,mert azelőtt nem voltunk elég bàtrak ehhez.. Bántalak,pedig nem akarlak...aztán valahogy mégis egy kicsit...Mert már bennünk sem hiszek...és tudom,hogy te sem,de nem merjük kimondani,mert akkor túl valóságossá válik... Egyszerre akarunk könnyelmű barátok és örök szeretők lenni...de ez a kettő,rájöttem,együtt mégsem működik,pedig hittem benne...eddig. Akàrmennyire vagy akárhogyan is szeretjük egymást,úgy tűnik nem elég...vagy nem eléggé...

Olyan,mintha kiderülne,hogy akivel megosztod minden titkod,az életed,a lényed egyszeriben nem létezne...vagy képen röhögne, hogy csak vicc volt,te tényleg bevetted?...és már minden más színű...amiért eddig maradtál,most az is menekülésre késztet... Állok a csomagjaimmal a peronon és vàrom a vonatot...vagy várlak téged,de egyik sem jön,csak egy kulcsot dob elém a szél...a kulcsot,amit én adtam neked a szìvemhez,de nem tudod mit kezdj vele. Pedig a te csomagod is nálam van,hátha felülsz velem a vonatra,de neked jó itt...jó így. Mint a villám,csap belém a felismerés...én nem az vagyok neked,aki te nekem...lehet,hogy nekem te vagy AZ...de neked én...csak EGY.