Digitális dialógus

"Csak szerettem volna, ha velem is van ilyen És most benne vagyok, még sosem volt sűrűbb homály. Pont az az egy, az az egyetlen darabja, az kéne Elvinném, s ha nem akar meghalni, a többi jön el érte A szíved egy dobozba, bársony közé raktam És kopognak, az ajtóban állsz, én meg - örülök, hogy itt vagy - Gyere be, mit hoztál ide el, csaknem hiánytalan - Mindenem itt van, csak a szív kéne, ami még nálad van  - Azt nem adom, mert te azt örökbe adtad! - szólok mérgesen S becsapom az ajtót... Aztán megbánom: tessék a sajátom, nesze az itt van Dobogjon az benned, szolgálja életed, amíg van..."

Talán azért vágyunk annyian inkább szerelmi csalódásra, mert az már nem okozhat további meglepetéseket számunkra...ott már több tucat előre legyártott forgatókönyv létezik...de mindegyiket ismerjük...részben vagy nagyjából vagy teljesen...de otthonosan mozgunk bennük...jobban,mint bárhol másutt..Már szagáról megérezzük a hasonszőrű momentumokat...

Tudom,hogy a múltjáért nem hibáztathatom...de mégis megteszem..Csak szeretném naivan azt hinni...hogy azt a szerelmet,amivel engem szeret...nem adta még másnak...csak nekem...És akkor hirtelen azon kapom magam,hogy ott ülök az üres szoba közepén...egyedül...és igyekszem megjegyezni minden szegletét...mintha utoljára tehetném...Pont mint akkor...pont,mint annyiszor...Túl ismerős az érzés...túl ismerősen mozgok benne...Mintha két tenyerébe fogná a szívem...addig szorongatva,míg ki nem csöppen az utolsó csepp vérem is...Akárcsak a kifacsart citrom leve...

Szeretném újraélni százszor,azt a száz pillanatot egyszer...azt a száz napot...a száz mosolyt.Végigtipegni,mint egy ócska,régi twisteren,jól ismert téglaköveken, megfakult fényképeken...Mint a hideg,téli sárban felejtett cipőnyomok...melyek megkövülnek...ha jön a fagy...aképpen égett szívembe az a száz mozzanat...S ha egyszer kérhetném...megtenném...hogy mikor a szemembe néz...lássa,ami nekem az ő szemébe nézvén lepereg...Mert tudni akarom,hogy tudja-e...amit én tudok...