Digitális dialógus

Hát nem vagyok más,csak az a pöttöm kislány...aki néha fél még a sötétben...De legjobban azoktól a dolgoktól...melyek nem öltenek alakot...és nem csak sötétben jönnek elő... Felejteni tudok...de a fájdalom még bennem él...halványul...de megbújik és időnként előtör...közli,h még nem tűnt el...és hatalmas,sós könnyek formájában,mint a sav...marni kezdi a pici szívem...Aztán elhalkul...elnémul a suttogás...a nevek a hangok,melyeket a koszos ablakon át behordott a szél ...Csak a csend marad...az az édes,bús,elcsigázott csend...Letörli az elkenődött festéket az arcomról...és a fülembe suttogja...minden rendben... Szívesebben hittem annak a szép szónak...mit hallani akartam,mint az igaznak...Van,hogy valaki a kettőt mondja egynek...De azt hiszem,ezentúl másként csinálom...Nem adom el a bizalmam az ócska ígéreteknek...Nem leszek hiú...sem naiv...Csak az a tornacipős mindig vidám lány...Mert azt mondta nekem,lássam magam az ő szemével!...Ő mást mond,mint amit én látok a tükörben...és mást,mint...

Boldoggá tett és elhagyott ...Éreznem kéne valamit...fájdalmat,csalódást...akármit!...De ha magamba nézek,csak egy behavazott táj tekint vissza...Lefagyott minden odabent...Csak a dühöm lángol!...No lám,mégis van némi érzelem...Letompít mindent bennem!...A fülemben cseng a hangod...ólmot öntök bele...Éjszakánként bevillan egy kép...ahogy melletted fekszem,odabújok... Kis kifli,nagy kifli... Úgy elhittem neked mindent,amit mondtál...Úgy bennem él minden mozdulat...szó...pillanat...Legszívesebben üvöltve csapdosnám a mellkasod...hisz csak addig érek fel...és bőgve kiáltanám...gyűlöllek...hogy tehetted ezt velem?!...Mégis teljes nyugalommal írom most ezeket a sorokat...pedig reggel arra ébredtem,hogy hívsz...Egy átlátszó kérdést tettél fel...s én szívből elküldtelek!...Nem akarlak látni többet...a szemedbe nézni...az illatod érezni...a hangod hallani!...Tűnj el nyomtalan...mert lassan felszakad ez a jégfal...olvadni kezd minden...s a fájdalom jól ismert érzése ismét befészkel a kicsiny k...

Az elhangzott szavak visszavonhatatlanok...s van,hogy nem tudjuk,mit lenne helyes kimondani!...Mikor a jóbarátokból csak szimpla emberek leszek...és én is csak része a szürke embertömegnek...Mosolytalanul...mint egy szirmait vesztett napraforgó...Hiányzik az a derűs arc,miről tudom...hogy fogja a kezem...de mégsincsen most velem!Mit kellene tennem,hogy láthassam a mosolyod?..Fogalmazódnak bennem a kérdések sorai...de egyetlen az,mi többször is átpördül...Olyan vagyok,amilyennek gondoltál?...De nem teszem fel...Minek is tenném?!...Lényegtelen,ha Veled vagyok!...Lényegtelen ha hallom a hangod!...Csak hogy tudd...Csak hogy tudod,néha megrettenek mennyit gondolok rád!Néha ijesztőnek tűnik ez a szép világ...Ha van ki nem adja fel!...s elárulja nekem...engem talán mégis szeretni lehet....Megköszönöm,ha megteszed...