Digitális dialógus

Mint a mágnes. Kettő, mely egyforma pólusával taszít. A léggömb, mely a légnyomástól kipukkad. A lélegzet, mikor mélyről törsz a víz fölé. Az ijedtség, mellyel álomból ébredsz. A küszöb, amiben felbuksz.

Hogy lehet az, hogy folyton a fejemben vagy...hogy mindenről az eszembe jutsz? Mint egy állandó háttérgondolat. Egy döntés, amire csak halogatom a választ. Csak választanom ne kelljen. Most az egyszer a szìvem fél annyira, hogy hagyja az agyam tiltakozását. Tudom, hogy amit elkövettél nem nagy bűn. Hogy férfi vagy és a férfiaknak szükségletük a kaland. Mégis mocskosul beleszakad a szívem. És közben mégsem. Mert tudom ki vagy. Ismerem és néha még látom a srácot, aki autókázott velem hajnali 2-kor. Mintha már kívülről látnám magam. Újra visszakerült a teljes maszk, ami mindig csak arra vár, hogy valaki levegye. A lány, aki türelemmel és megértéssel kezeli, hogy bár már egészen megkedvelte, sőt megszerette a srácot, hogy szeret...

Mindig azt hittem a szívügyek a legkönnyebben kezelhetőek. Aztán tessék. Baromira nincs igazam. Ez az egyetlen, amiben nem lehet jól dönteni. Ha jól döntesz, megnyugszik a szíved. Na, ja! Csak az eszed háborog. Vagy fordítva. Úgy érzem, úgy rámegyek már erre az egészre, hogy miközben magamat keresem lelkileg, elvesztem az eszem, a józan ítélő képességem, a hitem, a jövőm, a terveim. Mindenem. Én rád alapozva terveztem egy egész életet, míg te megrémültél, hogy egyátalán beleillessz-e a sajátodba. Már egyátalán a kérdés is... Hogy ez egyátalán kérdés a számodra, míg én 16 éves korom óta biztos vagyok benne. Magamban. Benned mindig is kételkedtem. Utólag tehát jogosan. Míg azon fáradoztam, hogy neke...

Micsoda tévedés az, hogy a szív sohasem téved, Erre akkor jöttem rá, mikor megismertelek téged, Amilyen csodás volt a kezdet, olyan csúnya lett a vége, Ami pontot tett az i-re, az, hogy hogy vezettél félre, Hittem a szívemnek, és hittem benned, Elég volt egy kósza szó, ami mindent elfed, Aztán eltelt az idő, és minden vérzett több sebből, Most már odáig jutottam, hogy a neved sem ugrik be egyből, Be kell látnom tévedtem, hisz mindig van egy új kezdet, És a szerelem mint olyan, csak egy állomása mindennek, Talán van még remény arra, hogy engem is megmentsenek, Talán megkaphatom én is azt, amit évek óta nem lelek, Újra érzem van remény, ebben több is lehet, De bocsáss meg több idő kell, hogy közel engedjelek, Sok csalódás eltemette, e...

Majd átlendülök ezen is, persze mint eddig bármikor. S közben nézem, ahogy a jegygyűrű pörög az asztallapon. Mennyi minden bele van zárva. Egy élet ígérete abba a forrasztásba. Eltűnődöm sokszor, mi lenne ha... Ha hinnék a szavadnak. Szebb lenne, mint bármi amit csak eddig kaptam. Szeretném, ha menne. Ha végre a szìvem is feledne...

...hogy úgy issza a kávét, mint az olaszok. ...hogy ha nem bírsz kikelni az ágyból, a lábadnál fogva talpra állít és homlokon puszil. ...hogy olyan teli vigyorral nevet, mint egy gyerek... ...hogy egy nagy gyerek. ...hogy a szeme tengerkék. ...hogy szervezett káoszban él. ...hogy lakozza a haját. És reszeli a körmét. ...hogy mackós. ...hogy beleéli magát a mesélésbe. ...hogy kockára áll a haja. Ez volt az első, ami tetszett benne. ...hogy beszél álmában. ...hogy örvényként beszippant az a nézése. ...hogy becéz. ...hogy jó a humora. ...hogy türelmes. ...hogy imádja a focit. És minden sportot. ...hogy soha senkit nem fogok így szeretni, mint téged!

Talán egyszer minden szerelem véget ér, tényleg...Még ha azt is érezzük ott legbelül örökre is, évek, sorsok, történetek után is, hogy szeretjük őket. Őket mind. Az összeset, aki addig valaha oda bekerült. Nézem magam a képeken. És csak nézem, hogy milyen boldog voltam. Igazán boldog. Pedig hazug volt az egész. Egytől egyig minden szavad. Az is, hogy megkérted a kezem. De bár ne lennének bennem kételyek. Hogy talán... Talán valahol mégis igaz volt... Valamennyi... Hogy talán... Talán mégis szerettél... egy kicsit... Nem tudom.

Elbúcsúzni jöttem csupán és bocsánatot kérni, Amiért nem tudtam a vágyaidhoz felérni. Bocsánat azért, mert örökké megbecsültelek, Bocsánat azért, ha úgy tűnt némán elküldtelek. A mennyben voltam Veled és repültem ott fenn, Most meg széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn. Nézem a kezed, koszos, többé nem érhet már hozzám, Nézd a szemem, könnyes, ezzel tisztára mosnám. Nézem az ajkad, altat, egy ideje némán hallgat, Nézd a szavakat a papíron, mind érted jajgat! Nézem az arcod, ami száraz tényeket hidegen közölt, Nézd a lelkem, itt soha nem látod meg a közönyt. Téged megbénít a félelem, engem meg a bánat, Téged oda húz egy kéz, ami engem a halálba rángat. De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz, Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?

Hiszékeny vagyok. Hisz mit várhattam attól, akinek a családjában hagyomány a megcsalás. Gyenge vagyok. Gyenge vagyok, hogy elhittem neked a bocsánat kérésedet. Hogy elhittem, te vagy az egyetlen férfi a világon, aki semmilyen formában nem teszi ezt meg velem. Kicsit sem. És gyenge vagyok, hogy most nem tudom neked azt mondani, hogy tűnj el az életemből. Félek most, ezzel követem el életem legnagyobb hibáját. Félek, hogy a sebet, amelyet okoztál, ha beheged is újra feltéped majd később. Mert ott már vékony a bőr és könnyen felszakad. És gyáva is vagyok. Mert tudom, hogy mindezek ellenére, hogy minden ellenére te vagy nekem AZ A FÉRFI. Aki nélkül bármily jó is az életem, mindig hiányozna valami a tátongó űr helyén a szìvemben, amit magad után hagysz, ha elmész. Mert tudom, ha mi elválunk, az nem olyan lesz, mint a filmekben, hogy pár év múlva újra összefutunk, újra összejövünk... A valóságban ez sosem így történik. A valóságban miután szakítunk, te megismersz egy kedves, ám naív lány...