Digitális dialógus

Csendet akarok. Nem akarok tudni senkiről és semmiről. Olyan világban akarok élni, ahol minden rendben van. Ahol nincs társadalmi szakadék, éhezés, pedofília, bántalmazás. Ez egy elképzelt világ mára csupán. Mert a mostanit olyanná alakítottuk, hogy abban élni már nem lehet. Hogy élni már ebben nem akarsz. Nem tudom hol rontottuk. Nem azt, hogy mit...azt pontosan tudom. Hogy miket. De azt hogy hol...melyik évszázad...melyik év vagy nap...fogalmam sincs. Ha lehetne, talán visszamennék arra a percre. Rendbehozni mindent. Ha talán lehetne. De szerintem nem lehet. Mi emberek nem tudunk úgy élni, mint bármely más élőlény a földön. Nem tudjuk mi a békesség. Nekünk mindig az kell, hogy önmagunk ellen menjünk. Hogy másokkal harcoljunk. Bármiért is. És bárhogy is. De mindig mi leszünk azok, akik elbuknak. Akik próbálunk harcolni...a békéèrt.

              Tizenévesen képtelen voltam megérteni hogyan tűnhet el valakiből a szikra, ami arra készteti hogy harcoljon...az álmaiért... egy nemes célért... változásért... az igazáért... Mert bennem akkor, akkora erő volt, hogy úgy érzetem falakat lennék képes mozgatni a puszta gondolattal is. Aztán felnőttem. Mármint úgy ténylegesen. Idő előtt persze, mert muszáj volt. És már értem. Huszonöt éves lettem, még egy hónapja sincs. Mégis néha úgy érzem, mintha itt rostokolnék már vagy ezer éve a megváltó halálra várva. Mint a nyolcvan-kilencven éves öregek, akiknek már nehezére esik a járás, a mosdás, de még maga a lét is és szánakozva várják a véget. De nem hinném, hogy ez halálvágy. Egyszerűen csak nincsenek már elvárásaim az élettől. Mikor még erőm és elszántságom volt hozzá nem mentem, nem tettem...semmit. Mert vártam. Hogy mire, azt már igazán magam sem tudom. Talán csak ráfogtam valamire a maradást. Most pedig már se akarat, se lehetőség. ...