Digitális dialógus

...hogy ne mindig csak kérjek,hanem köszönjek is. Most hálás vagyok a terveimért, mert nyílt rájuk lehetőség és valamennyi megvalósulni és megvalósíthatónak látszik. 'Nincs cél,melyhez ne vezetne ösvény'...Csinszka megtalálta és végig sétàlt rajta... Megtaláltam az első téglát...kikotortam az avar alól és ráléptem...egy ajtó termett előttem...kattant kettőt a kulcs a zárban és kinyílott a szárnya... Hát kézen foglak,hogy ne féljek,mert veled minden könnyebb és belépek az ajtón...majd tovább...

Minden mélypontban van valami közös: az érzés, amikor már unod, amikor belefáradsz. Olyankor sokkal kevesebb erőre van szükséged ahhoz, hogy megtedd a következő lépést, mint ahhoz, hogy képes legyél elviselni azt, amiben épp vagy. 

Kezdettől fogva tudtam,nem én vagyok a hozzád illő...bármennyire is szerettem volna a szívem mélyén mindig is az lenni...Érted,neked...De nem vagyok...neked sem...Megváltoztattalak...a legrosszabb,amit szerelem néven tehettem veled...Úgy sajnálom...hogy megint nem voltam okosabb...legalább veled...De te is pont az a hibát követed el,amit én...egymást büntetjük,mert azelőtt nem voltunk elég bàtrak ehhez.. Bántalak,pedig nem akarlak...aztán valahogy mégis egy kicsit...Mert már bennünk sem hiszek...és tudom,hogy te sem,de nem merjük kimondani,mert akkor túl valóságossá válik... Egyszerre akarunk könnyelmű barátok és örök szeretők lenni...de ez a kettő,rájöttem,együtt mégsem működik,pedig hittem benne...eddig. Akàrmennyire vagy akárhogyan is szeretjük egymást,úgy tűnik nem elég...vagy nem eléggé...

Olyan,mintha kiderülne,hogy akivel megosztod minden titkod,az életed,a lényed egyszeriben nem létezne...vagy képen röhögne, hogy csak vicc volt,te tényleg bevetted?...és már minden más színű...amiért eddig maradtál,most az is menekülésre késztet... Állok a csomagjaimmal a peronon és vàrom a vonatot...vagy várlak téged,de egyik sem jön,csak egy kulcsot dob elém a szél...a kulcsot,amit én adtam neked a szìvemhez,de nem tudod mit kezdj vele. Pedig a te csomagod is nálam van,hátha felülsz velem a vonatra,de neked jó itt...jó így. Mint a villám,csap belém a felismerés...én nem az vagyok neked,aki te nekem...lehet,hogy nekem te vagy AZ...de neked én...csak EGY.

Látszólag már berendezkedtem egy életre...van párom,házam,munkám...mindért hálás vagyok...már csak a kocsi meg a gyerek hiányozna...Na én meg pont ettől tudok beparázni... Én még vágyom arra,hogy menjek...a új helyekre...új emberek élettörténeteire...

Emlékszel még...hallod...látod...azt a hangot...a kezet...ami az enyém volt...s amivel most is a kezed fogom?...mégsem ugyanaz...már semmi sem ugyanaz... Szeretném..úgy szeretném,mint kislány a csokit.. Nem tudja,hogy árt neki,hiába még ha mondják is...de szenved ha nem lehet az övé... Fogok egy tükröt és mögé àllok...most vagyok az aki lenni szeretnék...aztàn megfordítom...most vagyok az,aki vagyok...A másik jobban tetszett...hátha majd nem látja senki csak én,hogy mennyire más ez a hang,ez az arc,ez a szem,ez az orr,ez a száj...

Az az alvásidő, amit egy kezeden meg tudsz számolni, a màsnap túléléséhez annyit ér,mintha tornacipőben gázolnál a seggig érő hóban...

Van az életben egy-egy pillanat, Erősnek hisszük szerfelett magunkat. Lelkünk repül, száll, magával ragad, Bús aggodalmak mindhiába húznak. Csalóka álmok léghajóján A vihar szépen fellegekbe tüntet, Míg lenn a földön kárörvendő, Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket. Van az életben egy-egy pillanat, Hogy nem várunk már semmit a világtól, Leroskadunk bánat terhe alatt, Szívünk mindenkit megátkozva vádol. Míg porba hullva megsiratjuk, Mi porba döntött - sok keserü álmunk, Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, Míg testet öltött fájdalmakká válunk. Ez a mi sorsunk, mindörökre ez, Szivünk a vágyak tengerén evez, Hajónkat szélvész, vihar összetépi, De egy zord erő küzdelemre készti. Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva, Nincs egy reményünk, mely valóra válna, Míg sírba visz az önvád néma átka.

A régi idők azért voltak jobbak,mert az emberek nem tudtàk mennyi szarsàg történik körülöttük a világban...

Aki megbàntott, annak önkéntelenül is hatványozva igyekeztem visszaadni amit nekem okozott.Bűn és bűnhődés, ez van. Nekem nem megy a hívő keresztény felfogás, 'hogy majd úgyis mindenki megkapja a magáét,hogy majd Isten elintézi'...Akármilyen kicsinyes és erkölcstelen, én a puszta kezemmel szeretek bosszútàllni... Hamár meg is bocsátok,nem felejtek...Fukarkodom vele...és egyetlen rossz mozdulatra áttörhetetlen falat emelek...

Amióta az eszemet tudom, azon igyekszem,hogy különleges legyek. Nem úgy valakinek, vagy nem egy konkrét dologban, hanem bárhogyan, bárkinek. Mindig is kirekesztve éreztem magam, akárhová is mentem, aztán rá kellet jönnöm, hogy ez a érzés jórészt belőlem fakad és nem mások fakasztják bennem.Én önállóan, tudat alatt lettem kívülálló, s egy idő után már szándékosan álltam félre. Egy idő után már ezért nem okozott gondot, lelépni, vagy otthagyni valakit vagy valamit.Csak mentem és kész.És ezt éreztem helyesnek, ill. érzem is,mert sokkal könnyebb így hozzáállni a dolgokhoz, mint azzal a görcsös ragaszkodással,hogy utolsó lehelletemig kitartok még amellett is, ami már rég veszett fejsze... De mostanában azt vettem észre, hogy marasztalnak és maradnék már én is, mégis ösztönszerűen kapaszkodok az utolsó vonatra... Mert ennél hétköznapiabbnak még nem éreztem magam...

Nem való nekem kapcsolat...vagy én nem vagyok a kapcsolatnak való...Inkább...Minél jobban szeretnék valamit, annál távolabb kerülök tőle...Vagy ez mindenkinél így van? Mindegy is... Fogalmam sincs mit merre...ez azért 20 évesen kezd gàz lenni...elvégre mindenkinek vannak alternatív vágyai.. De nekem mik? Lehet h már én is olyan lettem, aki bármit elérhet és mégsem értékeli? Futnék a világ legmélyére,sikítva-üvöltve,h hagyjatok... De a világ ráfonta a csuklómra mindkét kezét és nem ereszt...

A világ leghülyébb dolga...szerintem...a fagyasztott(jó,ez egyértelmű), zacskózott JÉGKOCKA...Jégkocka b'meg...Simán megcsinálhatod otthon viszonylag ingyé'...Ráadásul a csomagolás miatt még környezetszennyező is.

Valahogy mindig félúton vagyok. Remélve, nem vagyok útban senkinek. S míg "valahonnan" "bárhova" jutok, talpam alá éles kövek görögnek. Valahogy mindig félúton vagyok. Úton a múltból talán a most felé. S ha elhiszem, szép jelenem élem, hegyek zúdulnak a két lábam elé. Valahogy mindig félúton vagyok. S néha félek, elfogy alólam az út. Olykor elfog az a furcsa érzés, hiába megyek - minden út körbefut. Valahogy mindig félúton vagyok. S azt mondják, az út a fontos, nem a cél. Vezet hitem eltökélt-magamban, s hogy minden lépés a csillagokig ér. Valahogy mindig félúton vagyok. Mint ki örökké utazni kényszerül. Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek. S próbálok úton maradni - emberül.

Honnan tudhatod, hogy közeleg a vége?... Hogy màr semmi sem a régi...hogy minden a visszàjàra fordul...hogy a mérleg erősen bebillen negatívba s màr többet sìrsz, mint nevetsz... Hülyeség bevallani mindezt egy nyilvànos naplóban, hisz magamnak is csak folytonos tagadàsok közepette sikerül ... annyi minden màs mellett...persze... Kàr, hogy amit látni vélünk..(.mert azt akarjuk látni..).nem mindig esik egybe azzal, amit a valóság hozzànk vàg a félálomból felriadván... Elkeserítő, hogy az ember éjszaka a sötètben mennyire képes làtni, le a mélybe, a dolgok valódiságàba... mások és saját magunk lényének szégyenletes részeibe...

Hogy új dologba kezdj, előbb be kell fejezned amit éppen csinálsz, mert ha több dologba belekezdesz egyszerre, elveszted az irányítást.

  Lélegzetedben alszom el. Szájad szélét horzsolja leheletem. Kiülsz fölém az égre.  Tenyeredbe zuhanok. Alvadt hajam arcodon végigcsorog. Ma reggel megöltem magam, élve földre szálltam e tájon... ... ahol nincs te és én,csak mi vagyunk nincs múlt és jövő, csak jelenlét. Tenyeredben születnek újra a dombok, összefutnak az utak ráncaiban, ahol jártam, s ahova igyekszem. Feljön a felhő,szemed alatt fekszem a fűben. A nap útja homloktól homlokig ... ... felkel és lenyugszik, míg meglátjuk egymást. Hajnal van, és én nap vagyok.   Egy mondat, amit ketten írunk, és nem tudnád se te nélkülem, se én nélküled. Ez a fa most szól a levelével. Ha nem tudok válaszolni, elcsügged és visszahátrál a fák közé. Nincs magány, csak félünk a találkozástól.   Most írom homlokomra a ráncot, amiről fölismerhetsz, ha eltévedek. Homlokomról az út a semmibe csorog — ha nem találsz rám elfeledlek.   Ha sokáig nem jössz, arcod átrendezem,kiretusá...

Mindnyájunk életében elérkezik az a pont, amikor az irányítás kicsúszik a kezünkből; a legtöbbünk célja visszavenni azt. A káosz ellen legjobban a káosszal vehetjük fel a harcot!

Szász szó...Az az egy szó százszor...sajnálom...amit nem tettem meg...hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt...pedig volt rá idő...kaptam rá lehetőséget és én nem éltem vele...sajnálom...hogy csak hagytam,hogy minden menjen a maga útján és nem léptem közbe,hogy nem tiltakoztam,csak álltam ott és néztem ami elmúlik...És ami itt maradt...a bűntudat...félek,hogy sosem tűnik el...befészkeli magát ide a sarokba és bámul rám...és annyit mond...én tudom!...

Folyton azon nyavalygok, hogy nem történnek izgalmas dolgok velem...aztán amikor történhetnének...lemondom a francba és bekucorodom a paplan alá és inkább alszom, mondván van még rá időm, majd később, majd máskor ... Aludjunk vagy száz évet csöndben át... Ágyam mellett elkattantom a villanyt...bolondság...szép jó éjszakát!

Én keresem a célomat: célom engem majd megtalál. Én keresem a hitemet: a hitem is majd megtalál. Én keresem a szívemet: a szívem is majd megtalál. Keresem azt, aki enyém: ő is keres majd. Megtalál. Én önmagamat keresem: egyetlen lesz, ki nem talál. Én keresem az életem: életem egyetlen halál. Én keresem halálomat és életem majd megtalál. /Drága Keresztanyám, köszönöm neked a rengeteg-sok verset, amivel segítesz önmagamra találnom!/

...jó néha sötétben a holdat nézni, hosszan egy távoli csillagot igézni. jó néha fázni, a semmin elmélázni, tavaszi esőben olykor bőrig ázni, tele szájjal enni,  hangosan szeretni. jó néha magamat csak úgy elnevetni, sírni ha fáj, remegni ha félek, érezni, hogy élek ...

Hajolj fölém, bárhol vagy is, mert ha egy pillanatra is elveszítem az arcod, elveszítem az arcom. Hajolj fölém, mert nincsen arcom, ha nem hajol fölém az arcod, hajolj fölém, ha kelsz, ha fekszel, ha zuhany alatt állsz a kádban, ha szatyorral a boltba mégy, ha csüggedt bútoraidon, mint eltévedt, ácsorgó fákon tekerg a folyondár hiány, ha paplanodra ejted könyved, ha már az álom tengerfövenyében  Hajolj fölém, ha alszol is, ha sírkövet cipelsz Gelejre, ha mint vásárban ottfelejtett megállíthatatlan körhinta forog a gyermekkori táj, ha rajta halottaid ülnek, ha látod, már felhőből foltoz szoknyát lerongyolódott dédanyád: akkor is hajoljál fölém! hajolj fölém, mert nincsen arcom, mert már csak arcod visszfénye az arcom  Hajolj fölém!

Tíz lépcső Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad. Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad. Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad. Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad. Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad. Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad. Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad. Törd át gátjaid - a világ legyél te magad. Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad. Szembe-fordított tükrök Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:    Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

"Nem azért szeretjük a tündérmeséket,mert arra tanítanak,hogy sárkányok igenis léteznek,hanem ,mert arra tanítanak,hogy a sárkányokat le lehet győzni!" /Kismedve/

'...Hajdanság (...) az emberek még más viszonyt ápoltak az idővel. Ráértek átélni, ami velük történt; mi már megelégszünk azzal is, ha túléljük. Széltől, fáradságtól óvó korunkban megrázkódtatásként fogjuk fel, ha valaminő-bármilyen-érzelem ránk talál, s uram bocsá, megrenget bennünket...'

Öregszem...ezt az mutatja leginkább, hogy nagy valószínűséggel már semmit nem tennék meg azok közül a dolgok közül,amikre 15 évesen csont nélkül igent mondtam...hát igen...fiatalság bolondság,szokják mondani...hogy 5 év alatt mennyit változik az ember?!...Jó tudni,h legalább valamikor voltam elég bátor...vagy hülye vagy őrült,hogy leszarjam,mások mit gondolnak...

Indulj dalom, bátor dalom, sápadva nézze röptöd, aki nyomodba köpköd: a fájdalom. Az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi. Ne mondd te ezt se, azt se, hamist se és igazt se, ne mondd, mi fáj tenéked, ne kérj vigaszt se. Légy mint a fű-fa, élő, csoda és megcsodáló, titkát ki-nem-beszélő, röpülő, meg-nem-álló. Légy az, ami a bölcs kéj fölhámja, a gyümölcshéj remek ruhája, zöld szín fán, tengeren a fölszín: mélységek látszata. No fuss a kerge széllel, cikázva, szerteszéjjel, ki és be, nappal-éjjel, s mindent, mi villan és van, érj el. Tárgyalj bolond szeszéllyel, komázz halál-veszéllyel, s kacagd ki azt a buzgót, kinek a mély kell. Mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból? Kezében szomorú sár, ezt hozza néked abból. Semmit se lát, ha táncol fényes vizek varázsa, lenn nyög, botol a lánctól, kesztyűje, mint a mázsa, fontoskodó-komoly fagy dagadt üvegszemébe. Minden búvárnak oly nagy a képe. Jaj, m...

Néha annyira sorszerűek a dolgok...jó időben, jó helyen...néha olyannyira egyre mozognak a dolgok,mint amikor tetrisben lyuk nélkül kirakod az egész pályát...vagy mint a domino day-en, egyik beindítja a másikat egy nagy tökéletes egésszé formálódva...És néha csak úgy, mintha a Jóisten kezedbe adna egy tollat, meg azt a kis cuki labirintust, ami a gyerekújságokban van, hogy most légyszi vezesd ki magad egyedül a kakiból...Nem mondom,h nehéz, de azt sem,h könnyű...Jó sok agyalás,tervezés és több forgatókönyv is kell hozzá...mindenben meg kell látni az ötletek tárházát,nyitott szemmel kell járni...Nekem már van tervem,sőt rajzom is...A is...B is..C is...még jó,h ennél több betű van az ábécé-ben...Már csak a kivitelezéssel vannak problémáim...avagy tudom én, mit akarok, csak azt nem,h hogyan...

"De néha megállok az éjen, Gyötrödve, halálba hanyatlón, Úgy ásom a kincset a mélyen, A kincset, a régit, a padlón, Mint lázbeteg, aki feleszmél, Álmát hüvelyezve, zavartan, Kezem kotorászva keresgél, Hogy jaj! valaha mit akartam, Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, A kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban S már nem vagyok otthon az égben. " Már hónapok óta azt érzem,hogy alig valami maradt bennem abból,amit a legjobban szerettem magamban.Már alig pislákol az a megfogalmazhatatlan valami...Érezni akarom megint,h élek!Hogy majd' szétvetek az érzelmek...hogy ÉLEK!hogy teszek,hogy történik valami nagyszerű,hogy sorra megvalósulnak az álmaim,amikért harcoltam...élvezni akarom a pillanatokat,a napsütést,a mosolyt,a nevetést,a mozgást...szenvedéllyel akarom megtölteni az életem,hogy megteljen vele a szívem,h már úgy érzem majd kibuggyan belőle...