Digitális dialógus

Próbálom az életem a saját medrébe sodorni. A legnehezebb feladat számomra a Hit. Hinni magamban, a képességeimben, a tudásomban, a kitartásomban. Hajlamos vagyok feladni az első szembejövő nehézség láttán. Ám most mégis elhatároztam, hogy bármilyen kemény lesz is, nem adom fel. Behozom az eddig felgyülemlett lemaradásomat és én is leszek végre valaki. Főszereplője a saját életemnek. Statiszta helyett. Azt mondják, Isten annyi szart sóz ránk, amennyivel megbirkózunk. Talán, ha hinnék benne, tudnék magamban is. De én a Sorsban hiszek és nem istenben. Vannak emberek, akik elképesztő rakományt kapnak az életükhöz. Fogalmam sincs, hogyan tudnak egyben maradni. Hogyan lehet valakinek annyi lelki ereje, hogy mindennap felkel és tovább megy. Akkor is ha nincs pénze, rossz az egészsége, vagy elvesztett valakit. Én szerencsés vagyok. Néha napján nem árt erre emlékezni. Mindenem megvan egy jó élethez. Mégis kérnék egy valamit. Amiből sosincs elég: Időt. Időt a változáshoz.

Éjjel minden mélyebb. Mintha sötét, zavaros pocsolyából nyúlna fel az ember. De keze csupán az iszapot markolássza. Kapaszkodik, kutat, remél. "Mint lázbeteg, aki feleszmél,  Álmát hüvelyezve, zavartan Kezem kotorászva keresgél,  Hogy jaj! valaha mit akartam..." Annyi mindennek kéne változnia. Annyi mindenen kéne nekünk változtatnunk. De a fejünk is a kútban. A mocskos-iszapos kútban. Lehúz a bénító félelem. Már nem tudom mit keresek. Úgy érzem, bármit megkaphatnék, de semmi sem az enyém. Nincs meg ami én rám vár. Már sehol sincs. Mindenki ide-oda lökdös, csak mozduljak valamerre. De én nem akarok menni, se erre, se arra. Mert az nem az én utam. De akkor, hol az én utam? Az én életem? Hogy nem úgy élek, hogy másokhoz igazodjam, hogy másoknak jót tegyek, hogy senkit se sértsek meg... Ha tényleg... ha valóban azt tehetném, amit igazán szeretnék...újra kezdeném...máshol...egyedül. Ahol nem érzem, hogy bárkinek is bizonyítanom kell, hogy elég jó, szép vagy o...

A lány, akit nem lehet szeretni. A lány, akit nem lehet szeretni. A lány, akit nem lehet szeretni. Én vagyok a lány, akit nem lehet szeretni. Mantrázom magamban ezt a két mondatot az ágyon kuporodva, ringatózva, mintha csak egy igézet lenne, mely varázsütésre eltüntet engem a Föld színéről. De nem történik semmi. Én vagyok a lány, akit nem lehet szeretni. Mi olyan rossz bennem? Mi a baj velem?-mondogatom. És nem tudom a választ. Közben meg érzem, ahogy az a sűrű, ragacsos folyadék, ami ezzel tölti meg a lelkem, apránként felbugyog a könnyeimen át, míg bele nem alszom. Nem várt gyerek voltam. Sosem kérdeztem hogy történt. Sosem mondták azt nekem, hogy bár meg se történt volna. Én mégis tudtam, hogy én voltam az oka, hogy a szüleim belekeseredtek egy kényszer házasságba alig húsz évesen. Gyerekkoromtól kezdve éreztem a bűntudatot, hogy miattam boldogtalanok, vigasztalhatatlanok. Hogy hiába lettem, nem tudok akkora boldogságot adni, ami felülírja, hogy a kapcsolatuk egyre borzalmas...

Ez szomorú. Minden annyira szomorú. Egy nép, melynek feje fölül eladták a saját országát. Ismét. Immár örökre. Honfitársai.

"Itt állok a háza előtt és nem tudom bemenjek-e. Megtörtént minden, amitől titkon rettegtem, hogy egyszer így lesz. Haza mentem a fészekbe, amit veled ketten, közösen építettünk és ott volt ő. Mindig tudtam, hogy nem adja fel... hogy te nem adtad őt fel. De meggyőztem magam, hogy mindez csak paranoia. Kitárult az ajtó előttem, mintha nem is az én kezem nyomná le a kilincset, mintha nem is én lépkednék a padlón. Csak mentem előre. És rátok nyitottam. Az egyetlen kép, amit fel tudtam fogni, a szétdobált ruhák mindenütt. Hogy lehet, hogy nem érzek semmit...mikor ennek pokolian kéne fájnia. Csak a szabadság keze mardossa arcomat. Mintha hosszú idő óta először most végre tisztán látnék. Valami hajt előre. Valami ide űzött Hozzá. Becsengetek. Itthon van. Ajtót nyit. Rám néz és mosolyog... Aztán meglátja, a könnyeket. A nappalijában ülünk és whiskyt kortyolgatunk. És csak sírok...És mondom-mondom-mondom... Ő pedig átölel és én hagyom. Nyugtat...ringat... Otthon vagyok... Elals...