Digitális dialógus

Egyszer arra járhatnál, egyszer rám találhatnál, És akkor belém eshetnél, s rögtön el is vihetnél. Vagy inkább ott maradhatnál, nálam bekuckózhatnál. Simán átölelhetnél, csak hallgatnál és kérdeznél. Egyszer megszoríthatnál, aztán megsimíthatnál, Egyszer összehajthatnál, aztán szétbogozhatnál, Egyszer megpörgethetnél, aztán le is fékeznél. Egyszer be is zárhatnál, egyszer kiengedhetnél. Egyszer rám hajolhatnál, s akkor nagyon kívánnál, S én meg ott feküdhetnék, kicsit nagyon remegnék. Egyszer elkergethetnél, aztán sírva kérhetnél Aztán átölelhetnél, s hagynám: kiengesztelnél. Egyszer megröpíthetnél, széllel szemben engednél. Aztán szépen leszednél, magad mellé fektetnél. Aztán megdicsérhetnél, büszkén körbe nézhetnél, A végén összeszedhetnél, és egy bambit fizetnél. Egyszer megviccelhetnél, mintha nem is szeretnél, Aztán átölelhetnél: Ronda vicc vo...

Az emlékezésnek is van éghajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem mérsékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ősz soha nem az, amelyet éppen megélünk, hanem az a másik, aranyfürtös, halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk.

Érezted már úgy, hogy valakivel teljesen összepasszolsz, de mégis olyan nehezen mennek a dolgok?...Hogy túl sűrűn váltakozik a mindenrendbenvan és a mégsincsmindenredben ?...Na, ilyenkor mit kell tenni,hova kell nézni...és hova nem? -Szeretsz? -Nem tudom. -Miért nem? -Nem vagyok biztos. -Kételyek? -Azok. -Akkor mit érzel? -Ez bonyolult. Néha hiányzol,nem bírom,ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre,még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek,mert félek. Megijedek tőled,pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig,akárhova...Csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem,nem jó,ha itt vagy,vagy nézel,mert elvársz dolgokat. Lehet,hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad,ha mással látlak,de nem szólok egy szót sem. Csak elsétálok...Néha utálom,ahogy kinézel. De ezt sem mondom soha. A lényed kárpótol mindenért. Nem tudok soha haragudni Rád úgy igazán. Pedig lehet,olyat tettél,amiért másnak már nem jutna a bocsánatomból. Néha ha Rád gondolok sírok,néha nevetek,néha...

Azt hiszem el kellene jutnom arra a pontra,h végül belássam,helyesebb lenne ha élni kezdeném az életem...és nem pedig írni!Hogy nem menekülhetek el időnként egy biztonságot nyújtó helyre,amiről tudom,mindig hűséges lesz...Ahol nem ér csalódás vagy bánat...egy rossz szó.De nem ér el a boldogság sem...Hogy alkotok valamit,amiről azt gondolom jó lett és néha másoknak is tetszik,az csak pillanatnyi örömöket nyújt.Nem fogom többet kiteregetni az életem olyanoknak,akiknek az arcán az elmondottak alapján vegyes érzelmek suhannak át,s cseppet sem őszinték vagy kedvesek!...Elfogadok véleményt és tanácsot,de belekeverem a magamét!És igen valóban mindig ide menekülök vissza és leírom amit elmondanék,mert beszédben nem tudom kifejezni csak írni...És ha te nem olvasod?Hogy jutnának el hozzád a szavak ha ki sem ejtem őket a számom?!Honnan tudhatnád Te vagy én,h mit kell tenni,ha egyszer nem mondom el neked mi jár a fejemben,s tőled mégis mindig erre szeretnék választ kapni...Nem várhatom el,h az el...

Tovább kell lépnem...elfeledni mindent...ismét lábra állni,s tisztalappal kezdeni...mindent!...nem lesz könnyű...de megéri...jó lenne ha el is hinném...az elmúlt pár napban nagyon feldobott hogy megismertem egy idegent...egy idegent aki színt vitt az életembe...akiről reméltem...még sok hülyeséget és nevetést élünk meg...csak a barátja akartam lenni de szerintem már arról is letehetek...pedig nagyszerű...lenne....lehetett volna...mennyivel könnyebb lenne ha tudnánk mit érez,mit gondol a másik és hogyan lát minket....mennyivel könnyebb lenne minden ha nem lennének kételyeink mindennel szemben....a bizonyosság segít abban hogy mindent kézben tarthassunk és jól alakuljanak a dolgok...de a kételyek csak alkalmakat,az alkalmak hibákat a hibák megbánást és bosszút szülnek...utólag persze magunk sem hisszük el hogy tudtunk ennyire félreérteni valamit...hogy tudunk ennyire bizalmatlanok lenni s félni holott biztos helyünk volt....csak épp ezzel a kétkedéssel basztuk el az egészet....és ha egy...

Ha döntened kell, válassz, ettől leszel teljes. Utad végén derül ki, hogy melyik csapás helyes. Keresd, amivel teremtesz, ne azt, amivel ölsz. Vége van, nem bírom, elég volt, ennyi. Nem engedek a búnak hagyom továbbmenni. Ha a káosz beszippant, ne vedd fel, ahogy jött úgy majd megy, gyerünk lazán, engedd el. Ha az utolsókat rúgom majd, nem adom fel, mert a paráimat tudatosan engedgetem el. Türelem, mély levegő, van, hogy rosszabb. Rajtad múlik, hogy ez rövidebb vagy hosszabb. Ha tele a pohár és lépned kell, egy dolgot ne felejts el - engedd el. Ha féltékeny vagy és irigy - engedd el. Ha számító és konok, akkor - engedd el. Ha utálnak a rokonok - engedd el, engedd el, engedd el. Ha sok benned a rosszindulat - engedd el. Ha kerülnél kínos szitukat - engedd el. Ha csak kutya vagy, ami ugat - engedd el, engedd el, engedd el.

Lehet, nem az vagyok, akit vártál, de a lelkem kiteszem, ugyanúgy harcolok érted... A júliusi éjszakák, csak te meg én, mikor végtelenül vadak voltunk, azok az egyszerre mindent és semmit mondó kézfogások...hogy csak-azért-is...világéletemben a polgárpukkasztást szerettem a legjobban...Tudtam, ugyanúgy hallasz,mint én...

Ez a film most rólam szól, és az élet írta meg velem, Nem tudom, hogy meddig tart, talán a jövőben nem lesz helyem, Vár még rád is sok kudarc, de az élet erre készít föl, De nem adhatod fel, soha ne felejtsd el, élj szívből! Szívből élni, nem meghalni, úgy, hogy reggel Ne a tested rabigájának morajlása ébresszen fel, Kiszállni mindenből, mi meghátrálni kényszerít, Elzárkózni a rossztól, felkarolni mind, mi elrepít! Szorítsd magadhoz erősen, minden jót ragadj meg, Ha nehéz is, csak gondolj arra, akad még, ki szerethet. Szívvel és lélekkel, tudjuk az élet múlandó, Ha kiszorítana a világ, hidd el, mindig lesz egy új ajtó! Néha nehéz, olykor meggyötör, de kérlek, Visszanézni kár, ha a múltban jó dolgok nem történtek. Ne engedd magad, mindig törj előre, folyton lásd a célt, Ne térítsen el semmi, légy te az, ki teljes szívből él!

Szellemi pusztulásra vágysz?....Irány a faluvilág!....Hogy klasszikust idézzek : a hülyéknek hülyék a barátaik és mind idejönnek és itt együtt lesznek hülyék....

Ez az év számomra az önmegvalósítás éve...másoknak azt hiszem arról szól, hogy beleugatnak az életembe...Esküszöm, vonzom a hülyéket, tuti a homlokomra van írva valami spéci tollal, amit csak ők látnak...katasztrófa...Már nem is szólok semmit, csak bólogatok nagyokat és közben a pokolra kívánom az illetőt...vagy legalábbis erősen anyázom...Márpedig én nagyon hiszek a mondásban, miszerint ki kalácsot nem ad, tanácsot se adjon ...avagy köszönöm szépen a hozzámvaló nincsmit...Kíváncsi vagyok,mikor szakad el a cérna...5..4..3...

Írnom kellene,mert kikívánkozik,de nem tudom,hogy mit,hogy hogyan...nem jönnek a jó szavak,csak dobálja az agyam a gondolatokat...összegyúrja őket egy masszagolyóvá és itt pattogtatja a falak között... az egész eddigi életemet úgy töltöttem,hogy valami rettegésszerű gyerekes hiányérzet volt bennem...Még akkor is,ha épp minden rendben volt,mert akkor meg azt éreztem,hogy máris szomorú vagyok,hogy egyszer el fog múlni...Ezért hajszoltam magam mindig és mindig tovább valami újba, ami megadta nekem azt a pillanatot, ami éltetett, amit akkor éreztem, amire onnan emlékszem... Emlékszem még dolgokra...dolgokra, amiket gyerekkoromban éltem meg, alig több mint tíz éve és mégis olyanok,mintha évszázadokkal ezelőtt történtek volna, valami távoli univerzumban,ahol minden szép és jó...És bár már akkor rég nem volt rendben semmi,én nem tudtam róla és ezért boldog voltam...Még könnyű volt a lelkem, még voltak szárnya,még repült,ha akart...nem volt rajta vágás,sem pedig ragasztószalag... Sokszor es...

láttam pár megható dolgot az elmúlt időben...biztos most érzékenyebb is vagyok rá,mint máskor...de elnézem a világot...és sírni támad kedvem...szeretnék elsíratni minden rosszat a Földről...egyenként, apró könnycseppekben eltávolítani mindent...örökre... tudnod kell, neked, aki olvasod minden szavam, hogy én nem látom őt  mindig borúsan...de igyekszem a jó pillanatokat önmagukban megélni... a rosszakat pedig kiadni magamból...nem mindig könnyű...sőt néha kimondottan nehéz...de amikor úgy érzem, hogy alkottam, létrehoztam valamit, ami jó, ami jól esett a szívemnek....ha csak láttam, ha csak hallottam...olyankor mindig tovább akarok menni...és bőgni és nevetni...kikacagni mindent és mindenkit, az életet,mintha azzal legyőzhetném mindegyikőjüket...és azzal megváltozna a világ... ha egyszer,csak egyetlen egyszer visszamehetnék a múltba...egyetlen apró dolgot változatnék meg ott egészen régen...az elfeledett-talán-nem-is-volt időben...az öreg zsebórájának éjfél utáni el...

Ne lepődj meg, ha kiteszed  a lelked az asztalra és valaki belerondít...Ilyenek vagyunk mi magyarok...meg ilyenek más népek is...csak nem ennyire...Ha megpróbálsz valamit szívvel-lélekkel csinálni, vedd tudomásul, hogy abba más bizony megpróbál szívvel-lélekkel beletaposni...És kérlek szépen mindezt azon az alapon, hogy ha nekem nem jó, másnak se legyen az, avagy dögöljön meg a szomszéd tehene ... Ez a magyar mentalitás...Üdvözletünket küldjük!

Az egész élet egy kibaszott szépségverseny...suliba járunk, aztán egyetemre, aztán meló...Kapják be!Csináld, amit szeretsz,  a többit meg szard le!

Ha az úton, amin jársz folyton meg kell állnod, akkor az nem a te utad...Érezned kell, melyik a te utad...És látnod kell az úton a nagyokat is elbukni...és meg kell tanulnod az úton azt is, hogy aki jót tud tenni, az bizony borzalmakra is képes... És még egy...egy jó tanács...ha embernek vallod magad, juss el odáig, hogy szemtől szembe mondd a bírálatod...Ha nem teszed? Akkor az a te egyedi szocproblémád, tehát tartsd meg magadnak...

Kezd igazán felb*szni és elkeseríteni a tény, hogy akárhová is megyek az életben, mindenhol megpróbálnak más embert faragni belőlem...egy újat...átalakítani,mintha a saját sorozatgyártmányuk egy darabja lennék...Én ilyen vagyok...Így vagyok kész,teljes és ilyen is maradok...Ha bunkó, akkor az... ha hullámzó,mint a tenger, akkor az is vagyok,tenger...és a bátor is én vagyok...és a kimondhatatlan is...a szó, amit magamban mormolok és ki ne mondok,az is mind-mind én vagyok...Ilyen és kész...

A szimpátia, a vonzalom és a szerelem tudományos magyarázata, hogy két ember a másik kibocsátott illatának hatására, tudat alatt a két szervezet valahogy egymással kölcsönhatásba lép...Úgy nagyjából...lebutítva... Rafkós dolog ez a kémia....egy életre eltaszíthat valakítől ...vagy egy életre hozzáláncol...

Gáz...ha nem  tudod feltenni a kérdést,ami hónapok óta ott motoszkál a fejedben....Ha feltenném,úgy kezdődne miért...minden tagmondata úgy kezdődne...miért...Magyarázd meg...tudni akarom...Aztán inkább ne is...Hallgass!...Mert azzal hogy megnevezlek máris múltammá tettelek...egy darabbá belőlem,ami sosem forrott igazán vissza többé helyére....csak ott maradt mint egy hegek borította mély harapás....

Azt hiszem az egyik legnagyobb csalódás az életben az, mikor valaki, akit úgy hittünk, nagyon ismerünk...számunkra önmagából teljesen kifordulva...új arcát mutatva...büszkén pislog a tükörbe... Mikor valaki...aki mélyen beavatott minket a bizalmába...a legféltettebb titkaiba...élete nagy pillanataiba...már nem tekint ránk többé úgy, mint kiváltságosra...S mikor valaki, aki bevájta magát egykoron a szívünkbe...azzal a tudattal, hogy nem távozik onnan...s egyszer mégis kilép...és már mi sem tekintjük őt többé kiváltságosnak...Csak valakinek, aki egyszer jólismert minket...és most csak ismer...jól...

A humorom a legjobb túlélő eszközöm, többet ér, mint egy bozótvágókés. Nélküle nem jutnék előrébb. Időről időre azonban emlékeztetnem kell magam erre. És arra, hogy sose felejtsek el még-még-még-még egy kicsit gyerek lenni, nevetni valamin, vagy akár önmagamat kikacagni. Mert akkor felejtjük el honnan jöttük, s hogy kiké lettünk, mivé váltunk, hogy milyen út van mögöttünk, s hogy mennyit küzdöttünk, mikor már azon is bosszankodunk, amin nevetni lehet-ne...

Ezen a kibaszott helyen mindig mindenki a másik életében turkál...a saját életében sosem...Hogy miért?...Mert annyira unalmas és sívár, ingerekben szegény, abszolúte realisztikusan földhöz ragadt, hogy senki nem meri megkérdezni magától... ez tényleg az én életem, én erre vágyom?Szeretem amit csinálok?...Csak levitálnak itt a semmiben....

Tegnap hétfő volt...palacsintanap...Az elő palacsintát mindig elbaszod,ritkán sikerül jól...Ezt mondjuk félsikernek nevezném...picit leragadt,de nem volt vészes...Fura dolog hirtelen ekkora felnőttlétet kapni..kicsit be vagyok parázva...Kéne valaki bölcs és öreg, aki áll mögöttem és bólogat, hogy ezaz,faszán csinálod,csak így tovább ...De még bólogatókutyám sincsen...Bár tulajdonképpen szeretek önálló lenni...Csakhogy én mindig másmilyen szeretek lenni...Kötődni is szeretek, de a szabadságigényem határtalan...és szeretem,ha van egy biztos pont az életemben, mégis folyton csak mennék...Édesanyám szerint a perzsamacskákhoz vagyok hasonló...Csak akkor szeressenek,ha én akarom... És rájöttem egy nagyon fontos dologra, ami meghatározza  az életemet...ott vagyok otthon,ahol jó a kávé...

Valahogy nem csípem ezt a környéket...maradjunk annyiban, hogyha meglátom a településtáblát, ráhúznék egy zsákot... Vagy átírnám Retekfalvára...vagy Bunkóvillere... Itt lenn az Alföld tengersík vidékin , hol annyi a gyökér, hogy nem látszik tőle az erdő...We lovin livin here...

Csak magamat tudom ismételni...nem gondoltam volna,hogy többen is lehet egyedül lenni...Olyan egyedül érzem magam,mint egy üres befőttesüveg a sok teli között...Én is üres vagyok...magányos....kétségbeesett...Aztán mégsem,mert köszegészjólmegvagyok...Csak olyan ,mintha kívülről nézném magamat,miközben én is ott vagyok és beszélek,érzek,látok,hallok...és elemzem magamban minden mondatom...Hol a hiba?...Most tartok ott,hogy valamerre elindultam csak nem nézek a lábam elé...ha van előttem valami,csak nekimegyek...vagy pont kikerülöm...ki tudja...Itt csak egyvalaki ért mindent...és neki fogalma sincs,nekünk miért ilyen bonyolult minden?...

Most én jövök...jönnék...illetve mennék,csak nem tudok...Pedig akarok...de mennyire...Úgy érzem, belepusztulok, ha itt kell maradnom...A környéken..a régi életemben...Szeretnék én is kirepülni...de levágták a szárnyaim...és bár egyszer visszanőnek, félek, hogy túl lassan...túl későn...túl késő lesz...Hozzá...A NAGYBETŰS-höz...Mert, ha itt maradok, magába szippant ez az egész kultúrnyomor... Itt mindenki ugyanolyan életre vágyik..ugyanazt teszi élete mindennapjain...ugyanúgy...minden egykori álmát kútba vetve...Ez az a környék...Ez az az élet... Az a nyugis-sablonos...Ahol nem szomjaznak az emberek az önállóságra...a változatosságra...az újra, a régivel egyöntetűen, karöltve...a mozgalmasságra...az élményekre...egyszerűen arra, ami nekem az élet ...Nekem ez-itt a kudarc földje... Itt ment tönkre a családom...a gyerekkorom...a tinikorom...és itt menne tönkre a jövőm...az életem...Ami ide köt...azt magammal viszem...Oda, ahol jó nekem...Az álmom után szabadon ...

Az égre írj, ha minden összetört … És, ha nem érek fel odáig?... Akkor jó lesz pár füzetlap meg a toll csattogása… S halk szavaim, miket rájuk vetek, szálljanak az égig… Zokogva-kacagva, csendesen… Minden nehéz és törékeny… mint a foszló kőfal…   az ujjaimat még átereszti ugyan, de a tenyerem már beleütközik… Átüt rajta a fény,mégsem látni semmit… még egy kibaszott jelzőlámpa sincs…De kihalt egy környék… Én elmegyek most, hazamegyek… s reggelre én már messze futok … Mennék én, de merre is az a haza?...A nagy Nihilben,ahol elönt a béke…mintha betolnék egy karomnyi spanglit…aztán vághatom a füstöt,hogy kitaláljak,mielőtt én leszek a valószerűtlenül agyzsibbadt, boldogságkómás Pimpike, a kék csuvi…aki valójában farkas… Én szeretek magamnál lenni… csak annyira, amennyi az épeszű őrültséghez kell… Kiszínezni a lelkem…Csak épp most összefolytak a színek a kibaszott palettán… én meg nem győzöm őket szétválogatni… Ha megunom, felülök a vonatra és megyek utánad...talán ma még ...

"A szerelem, a remény, a szex és az álmok az utcán túlélik ezt a világot!"

"Csak szerettem volna, ha velem is van ilyen És most benne vagyok, még sosem volt sűrűbb homály. Pont az az egy, az az egyetlen darabja, az kéne Elvinném, s ha nem akar meghalni, a többi jön el érte A szíved egy dobozba, bársony közé raktam És kopognak, az ajtóban állsz, én meg - örülök, hogy itt vagy - Gyere be, mit hoztál ide el, csaknem hiánytalan - Mindenem itt van, csak a szív kéne, ami még nálad van  - Azt nem adom, mert te azt örökbe adtad! - szólok mérgesen S becsapom az ajtót... Aztán megbánom: tessék a sajátom, nesze az itt van Dobogjon az benned, szolgálja életed, amíg van..."

Talán azért vágyunk annyian inkább szerelmi csalódásra, mert az már nem okozhat további meglepetéseket számunkra...ott már több tucat előre legyártott forgatókönyv létezik...de mindegyiket ismerjük...részben vagy nagyjából vagy teljesen...de otthonosan mozgunk bennük...jobban,mint bárhol másutt..Már szagáról megérezzük a hasonszőrű momentumokat...

Tudom,hogy a múltjáért nem hibáztathatom...de mégis megteszem..Csak szeretném naivan azt hinni...hogy azt a szerelmet,amivel engem szeret...nem adta még másnak...csak nekem...És akkor hirtelen azon kapom magam,hogy ott ülök az üres szoba közepén...egyedül...és igyekszem megjegyezni minden szegletét...mintha utoljára tehetném...Pont mint akkor...pont,mint annyiszor...Túl ismerős az érzés...túl ismerősen mozgok benne...Mintha két tenyerébe fogná a szívem...addig szorongatva,míg ki nem csöppen az utolsó csepp vérem is...Akárcsak a kifacsart citrom leve...

Szeretném újraélni százszor,azt a száz pillanatot egyszer...azt a száz napot...a száz mosolyt.Végigtipegni,mint egy ócska,régi twisteren,jól ismert téglaköveken, megfakult fényképeken...Mint a hideg,téli sárban felejtett cipőnyomok...melyek megkövülnek...ha jön a fagy...aképpen égett szívembe az a száz mozzanat...S ha egyszer kérhetném...megtenném...hogy mikor a szemembe néz...lássa,ami nekem az ő szemébe nézvén lepereg...Mert tudni akarom,hogy tudja-e...amit én tudok...