Digitális dialógus

Ha belédtaposnak, megnyílik a lelked. És kiontja magából egyszerre a sok szart, amit túlélés címén beletuszkoltál.

Örülök... az odaérkezésnek. egy gyerek mosolyának. a kávéhabnak. a lehulló víznek.

Bele lehet e szeretni egy olyan idegenbe, akit az ember még nem ismer? Egy utcán elnéző szempárba...pár kedves és mulattató szóba...néhány szívbéli kacagásba...elegáns kézfejekbe? És érezni azt, ami egykoron voltam. A dacos, szertelen, éretlen tinédzser. Akiben ott volt a tűz, hogy mindent elsöprő szándékkal változtasson a világon...és ott volt benne az erő. Minden lélegzetével egyre csak szívta magába, akár egy vámpír az elejtett áldozat nyakából a vért. Úgy csordult és ivodott belém atomi sejtrészecskékig az Akarat. Aztán elakadt a lélegzet. És kikopott a dac. Kiszökött az a rútvörös vér és itt hagyott elaléltan.

Mikor igazán dühös vagyok és minden sok, sőt elég...magamban látom, amint török-zúzok. Tányérokat, vázákat, képkereteket. A legszebb porcelán teáskészletet. Teli boros üvegeket. Vagy azokat éppen iszom és gyújtok mellé egy szál epres cigarettát. És kiülök a lépcsőre. A fejemben mindig így rakok rendet. Hogy kiülök a lépcsőre és megnyugszom. És lélegzem. Aztán elképzelem a lezárást. Ami tíz éve az én bástyám. Hogy bepakolom a bőröndöket, táskákat. A kis jóságokat a kocsiba. Beülök és útbak indulok. Egy szó vagy magyarázat nélkül bárkinek is. Odaérek. Ott már vár a ház, amit részletre megvettem. És én rácsukom a kaput Minderre. Egy ...