Már sziszeg, dohog a vonat, S elránt az alkonyat.
S az életbe belehazudunk Egy kis harmóniát. Mert ez nem csak mindig diszharmónia. Egyszer ez lesz a vesztem. Soha még ennyi nő-alakra féltékeny nem voltam. Most mégis érzem, hogy belebolondulok. Úgy látom magam a tükörben, mint a szellemképes televízió képernyőt. Elhalványulok. Fogy az erőm a káoszban és elveszítem önmagam. Távolodok a valómtól. Biztosan ezért érzem magam gyengének és sérülékenynek. Supersensitivity. Gyűlölni. Szeretni. A szerelmet gyűlölni. Összecsúsztak az idősíkok valahol a végtelenben. És én egyszerre lettem az övé és a Tiéd. Életem legboldogabb percei ezek, tudom. Óriási szépségüket az elmúlás pillanatai adják. A nagy kontraszt. Hogy leélünk évtizedeket, egy emberöltőt, egy életet anélkül, hogy éreznénk. És megéljük ezt a pár, kézzel számlálható momentumot, melyben egy részünk, egy énünk örökre megkövül és beleborzong a félelmetes boldogságba. Ezek...ezekben a percekben érzünk. Minden porcikánkkal a nyers, elemi, ösztönéletet. A létezés bizse...