Digitális dialógus

Nem vagyok tökéletes lány. A hajam nem áll mindig jól és gyakran elbukom. Ügyetlen vagyok, és néha összetörik a szívem. Van, hogy veszekszem a barátaimmal és vannak napok, amikor semmi se sikerül. De ha jobban belegondolok és egyet hátra lépek, akkor úgy érzem, hogy ez a különleges élet a valóság, és lehet, de csak lehet, hogy szeretek tökéletlen lenni! Néha hisztis vagyok,és nem tűrök ellentmondást!Még akkor is védem a magam igazát,ha belátom a másikét!A hangulatom pillanatról pillanatra megváltozik,és talán nem érted,hogy mit miért teszek,talán meggondolatlannak,felelőtlennek,könnyűvérűnek hiszel, de valójában csak szeretem azt tenni,amihez kedvem van!Gyűlölöm,ha megszabják az életem vagy a szabadságom,a szeretteimen kívül ez mindenem!Általában könnyen szerelmes leszek,ízig.vérig! Aki engem megkap,az megkap egészen.De azt el is veszem magamnak egészen én is!Én nem vagyok se folytatás,se jóvátétel!Nem tűrök sem emléket,sem vetélytársat,sem álmot!Egyetlen árnyékot sem tűrök el!Jól v...

Szeretlek...gyűlöllek...hiányzol,hát megöllek...ott kuporgok a szívem sarkában,véres kést szorongat a markom...Csak egy szúrás...csak egyetlen...s már nézem is,ahogy patakzik a véred...vagy az enyém?...Ragad tőle a kezem...ledobom a kést...Látom,ahogy szenvedsz,de "megérdemled",mondom magamban...De nem bírom már gyengülök én is...Belehalok úgy érzem...Lerántsz,a földön fekszem...megint...Vergődök a padlón...Valaki üvölt...mélyről zokogva...Már levegőt sem kap...Én vagyok az...Fuldoklom...Kalitkába zárt madárként verdes a szívem...De mind hiába...Elvesztettelek...Éreztem a halálod...Az élet egyetlen garanciája...hogy egyszer vége...mindennek...

Az élet nagy eseményei nem pihennek papírokon vagy fotókon…a számunkra fontos események ritkán kerülnek feljegyzésre…ha töredék,csak cafat…egy néma hang,egy foszlány…villanás,illat,érzelem…A szívünk őrzi csak,míg a lelkek találkoznak…újra és újra…Keresem,kutatom,csak sötétben tapogatózom…Zokogok,üvöltök,elvesztem a hitem…Szeretni akarok!…Nincs kivel megosszam a szívemet…s nincs kiét birtokolnám…Kitárt karral álltam,két kézzel nyújtottam oda mindenem…majd könnyezve,némán néztem,ahogy felébredtem,s eltűnt az elképzelt életem…Többet nem adom,nem kínálom tálcán,hogy csak annyit kérjek érte szeress!...Ez nem az én világom,csak bepillantást nyertem…de elengedték a kezem…Megaláztak,megcsaltak,elhagytak,kihasználtak…összedőltem,mint a kártyavár,összetörtem,mint a porcelán… Mondhatnám,hogy hiányzol…hazudhatnám százszor…Hogy mikor látlak összeszorul a szívem…Hogy,ha megkérdenéd, hogy vagyok,azt felelném jól…de szívem szerint hozzá tenném…csak tudod,néha hiányzol…Hogy eszembe jutsz erről-arról…Ho...

Bezártam egy ajtót,s most kopogtatnak rajta...a réseken át átfújja az illatod a szél...hogy megmaradt bennem...Csak állok némán...s nem tudom,hogy miért...Mitől fájnak neked a szavaim?...Leperegnek a könnyek az arcomon...hideg van...érzem,hogy forrón marják a sós cseppek...Ilyenkor úgy hiányzol,hogy megnevettess...Bár még a barátom lennél...aki nem csókol meg...nem alszik velem...csak megölel és rám mosolyog...Igazad volt,mikor azt mondtad,nem tudnál még az lenni...s dühös voltam rád,amiért ezt tudtad...túl friss volt a seb...nem akartam,hogy beforrjon,csak tűnjön el...Ki akartalak lökni az életemből...közben mégis két kézzel kapaszkodtam beléd...fogtad a kezem...De már elengedheted...hagyd hogy tovább lépjek...Csak néztelek...s nem beszélhettem neked...Pedig hozzád szól minden néma suttogás...érted kiállt a hangom...néha mikor egyedül vagyok és rám telepszik a magány...egyedül hagy vele az élet...szemtől-szembe...akkor üvöltök leginkább...De nem bőgök már..mint egy mackóját vesztett...

Már nem hallom a hangod,amint hozzám szól...pedig időként,kellene,h beszélj még...De már elfogytak a szavak...elhalkult az utolsó dallam is...amit velem énekeltél...Hiányzol...de már nem vagy jelen...csak egy cafat...egy apró papírfoszlány...egy homályos képfolt már csak az arcod előttem...elmosták a könnyek...Mikor csak ültem ott a padon egyedül...magam sem tudom kire,mire várva...Talán arra,aki végig simít az arcomon,magához húz,hogy ne sírjak...és én akkor úgy érzem,értékes vagyok...De csak ültem ott...előrehajoltam és megindult az áradat...Felszakadt valami itt belül és csak folyt szerteszét...Néma sikoly a hangja...üvölt ahogy bír...vkinek,mindenkinek...de nem érdekli a válasz...Bevágtam az ajtót...hátra hagyva mindent...téged,őt,őket...a történteket...a történeteket...a tiédet...az enyémet...Gyönyörű este volt...megőrzöm a szívemben...h ott ültünk a motoron...csak mi ketten...Megtanítottál motorozni...Csak egyszer nyújtottad a kezed...elfogadtam...s én aludtam utoljára a pólódba...

Annyi gondolat van bennem..úgy elmondanám..de hiába..úgysem hallod..Elérted,hogy megszeresselek...aztán bevágtad az ajtót...és én kint maradtam...hogy legszívesebben a képedbe üvölteném,ahogy kifér a torkomon...hogy gyűlöllek...De te is tudnád,hogy ez nem igaz!...Esélyt sem adtál,hogy tízig számoljak...tudtam jól aznap éjjel,mikor a kezed fogtam,s mégis elküldtelek,hogy az lesz az utolsó...az utolsó nap,amit úgy töltök veled...bár ne tudnál elengedni...de engem eltudsz...Talán igazad van és sosem voltam még igazán szerelmes...de tudod már nem is akarok...Az én szívem abba belerepedt,hogy egy barátom itt hagyott...Nem ígértél semmit...nem esküdtél meg,h örökké velem leszel és szeretni fogsz...Nem is kérem tőled vagy bárki mástól sohasem...De elküldtelek és te szó nélkül itt hagytál...nem harcoltál szemernyit sem..pedig azt hittem számítok...hogy majd egyszer tényleg vissza akarsz jönni...de te is tudod,h nem fogsz,bármennyire is könyörgök itt belül,h maradj...bármennyire is kívánom ti...

"Majd meglátod később: néha megérzem a gondolataidat. A kérdéseidet is, amelyek olvasás közben átfutnak rajtad. Ha tudok, megpróbálok felelni rá. Bármilyen fura, hiszen nem látlak, mégis figyelek rád,mert akinek szól az 'üzenőfüzetem', lelkileg rokon velem. Sejtem, ki vagy, és írás közben néha megérzem, velem vagy-e vagy sem. Együtt olvassuk, amit írok. Néha azért mondok el valamit többször és másképp is, mert látom, hogy nem értettél meg. Vagy én nem mondtam el jól. Próbálom megérezni, ki lehetsz. Ki lakik benned? Mert ahogy én, te is képtelen vagy elmondani, ki vagy. Te inkább elmeséled életed egész történetét, ahelyett, hogy kibukna belőled az a néhány véresen igaz szó,ami ott lakik lelked mélyén, mint egy föltárt mellkasban a dobogó szív, és megmutatná végre, valóban ki vagy, mi fáj neked, és hol tartasz a sorsoddal."

Hogy ne sírjak…?...Könnyű azt mondani,mikor álomba ringat…És mégis mért ne kéne tennem…ha egyszer nincs is senki ki észrevenné,ha mégis…Barátok?...Kik?..Kik annak mondják magukat,de ha rákérdeznek h vagyok és azt felelem,jól,egy se válaszolja,h mondjam az igazat…Pedig jó lenne már…kicsit úgy mint tegnap éjjel…kipakolni valakinek…jó lenne már,ha az éjszakai rémálomból felijedve valaki azt suttogná semmi baj... Mindig van kivel alibiből támasztani a pultot …de vajon egy sem olyan,h érdekelné valójában ki vagyok?...Látod…én nem vagyok különleges…rám nem gondolnak úgy,h mindig szeretni fogom…én nem vagyok olyan,hogy minden nyűge tetszik…én nem vagyok olyan szerencsés,hogy engem szeress…te,te,te vagy TE…én egyszerű vagyok..egyszerűen semmit érő…Az én nevem sem ismerik sokan…ez a sorsom?...Sok mindnet szeretnék…de az én életem finoman szólva sem könnyű…Azt mondják erős vagyok?...Hát bár én látnám úgy…Mikor lesz már,h nem bőgők,mert elhagytak?...Mikor lesz már,hogy nem fáj semmi sem?...Hol v...

Este csillag voltál...nappal meg fecske ...felébredtem...elrepültél a köddel tarkított könnyes esőben...Pergő rózsaszirmok...éjt koronázó égi fények...a hideg úttest...a tenyerembe mélyedő apró kavicsok...A lelkemig látó,ezerkék színű ékkövek...a pókfonál-vékony szempillák ölelésében... Részegen...ketten ...hallom,ahogy mondod velem...Ez egy ilyen történet...volt...?...A szavak óceánja...mélytengeri árka...Ez egy furcsa mese...keverednek a szálak...különös helyeken játszódik...szívek belsejében...lelkek mezején...csöpög a cukormáztól...a rózsaszín habos-babos felhőktől a mondanivalóm...Mire leírom,összezsugorodnak a jelentések...Szentül hittem...hiszem....azt hiszem...hogy érzem...remélem...hogy te vagy aki mást hoz...így...vagy úgy...De valóra vált egy álmot...Felkelti a Napot újra...hagyja ragyogni,míg váltja majd Hold...az új reggel friss éjjele...varázspor csillan a fákon...a fűszálak hegyén...lecsorog a harmatcsepp...életet ad a földnek...áthintázom vele az eget...kiugrom...pörgök...

Elmentél...és azt hittem magaddal viszel mindent...ami valaha szép volt...amit valaha szerettem...ahogyan téged...Nem tetted...meghagytad az életem...a szívem...a lelkem...egészben...mégha fájt is... Rázott a zokogás...remegett a testem...vékony folyamként csordogáltak a könnyeim...átáztatták a pólód...elringattál...megnyugtattál...a búcsú napja volt és én mégsem éreztem annak...Egy szerelem vége...valami újnak a kezdete...meghoztad az életembe... "ha nincs tovább...ha nincs már több...egy lap őrzi emlékül...mit is rejtett a könny..."

Az élet nem arról szól,hogy várjuk a vihar elvonulását….hanem,h megtanuljunk táncolni az esőben… Még nem nagyon megy, csak most kezdtem…De hagyom…hogy vezess…Megnyugtat, hogy fogod a kezem…és mutatod a lépést, anélkül,h lenéznék…Megbízom benned…Már nem tiltakozom…csak a pupillád körüli ,zöld tengert figyelem, ahogy felcsapnak a hullámok és bele veszek a habokba... Már nincs bennem félelem, vagy kétely. Mikor felébredek, együtt simogatod meg az arcom a napsugárral… mikor eluralkodik rajtam a magány szorítása, felcsiklandozod a nevetésem …és enged a fogás…. Az éjszaka leplével szuszogod a fülembe a csend szavait…aminek csak én értem a nyelvét… ha feltörni készül bennem a sírás és az elkeseredettség…ez csitít… Tudod…jó, hogy mikor felver a rémálom,visszazuhanok a valóságba…melléd az ágyba…!... Taníts meg táncolni!

Mennyit változtam a szemedben? Nem a választ akarom hallani… Az érzést, h közel engedsz…hogy nem húzol falat, amin hiába kopogtatok, úgysem engedsz be… Hogy megint elmondasz mindent… ami fontos, amire emlékszel, amit szeretnél…Csordultig tölts meg a szavaiddal… De én nem teszem…némaságba burkolózom,amikor csak ráhagyom,hogy fájjon… Látod… ?!...elmennék, hogy lásd a könnyeim…hogy mennyire fájt viszont látnom a múltam, amit kínkeservvel temettem… A szívem szakad meg….úgy adtam el magam…a szívem…a szerelmem….csakhogy valakitől egy kicsit is azt érezzem,hogy szeret… A magamfajta lányokat nem a magadfajta fiúk nem ezért találják meg….Ha csak a jelen számít,mért érzem úgy, hogy arcon csaptál az ajtóval?!...Vagy én vagyok, aki becsukta maga mögött és Te kint maradtál?... Hagyod,hogy így legyen?...Vagy egymás mellet ülve válaszolgatunk a saját kérdéseinkre,gondolatban,amiket egymásnak kéne feltennünk…. Kérdeznélek…de válaszolnál?...Én Veled akarok lenni!...És Te?… Engem akarsz?..Akarsz?...Mag...

Az élet egy póker…egy vidámpark… egy motor… ahol nem gondolunk a nyereményre... a nyitvatartási időre…és a sebességre… Bedobom a közösbe a számomra legnagyobb tétet…a szívemet…A Tiéd…Vidd! Ömlik a fény a kulcslyukon… a füst a tűzből …és én csak küzdök a saját bizonytalanságom ellen…szürkületi homály…vaksötét,néma éjszaka…néha képes vagyok a legmélyére zuhanni…képes vagyok néha a halált a megváltásomnak tekinteni…ez milyen élet??? Úgy képzelem mindenkinek van egy rólam alkotott képe...Egy arc, amilyennek ő lát… Nem tűröm el,hogy bármi karcolás legyen rajta…Tudom,hogy nem vagyok tökéletes,de más ne lássa,mi a hibám… Miért félek? Ezt válaszold meg! Rád zúdítottam azt a tömérdek hülyeséget...Sajnálom,hogy kételkedtem Benned...Eluralkodott rajtam a belső félelmem önmagammal szemben...Meglepően jól kezeled a hisztijeimet!...Azt hittem falat húztál...most én építkezem...?...Festett arcú, színes maszkok...egy puzzle darabjai...Pörgetem az ujjaim közt..melyik is illik...hova?...Az érzelem ami...

Amikor úgy érzem, túl nehéz maradnom... h nem itt van a helyem, tovább állok. Úgy gondoltam, ez az idő ismét eljött… ám lehet, hogy tévedtem. Mindig, mikor úgy érzem, szorul a hurok, zárul a kalitka ajtaja... menekülőre fogom. Egyik napról a másikra itt hagyok mindent, amit szerettem, ami valaha fontos volt és sokat számított. Új kalandok, új utak és új emberek után kutatva, hogy megtaláljam, hova illek. De talán… most pont az lesz a kihívás, ha maradok... és megküzdök! Ha bele gondolok, mennyi mindenen mentem keresztül… hogy törték össze a szívem, vagy törtem össze saját magam. Mikor fájt… az élet, a szerelem, a puszta létezés. Elfuthatnék egy hazug világba, ahol a gondok és problémák ideig-óráig az árnyékban lapulnak a fal keskeny peremén… aztán felébrednék… megint… hogy a magam által összeszövögetett kis játékvilágban bizony semmi sem valódi. És úgy törne össze, akár a porcelán… De valami most más… valami jó… azt hiszem… vagy csak nagyon hiszek és hinni akarok benne, hogy az! Nem tu...

Szép nyári nap lesz, alkonyat tájt, úgy képzelem. Csendben állunk egymással szemben, kettesben. A szemedet fürkészem, próbálom kiolvasni mit gondolsz. Szomorúság és ijedtség villan át rajta. Mint a gyerek, ki szem elől téveszti szüleit a tömegben. Megszorítom a kezed, lábujjhegyre pipiskedek. Eltétovázom egy kicsit az ajkad felett, majd apró, gyengéd csókot lehelek a formás kis szádra. Hosszan hozzád simulok. Megsimogatom az arcod, és a füledbe suttogok: " Légy boldog! " ... Majd lassan hátra lépek...figyelem,hogy utánam nyúlsz-e ... de nem ... Megfordulok és többet vissza sem nézek! ... "Én a Halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy! " Ady Endre-A Halál rokona

Tiszta kacaj kúszik az éjszaka tengerén. Csilingelő és éles,mint a kristály. Bele hasít olykor a szívembe. De nem nézek oda,csak tovább megyek lassan,előre szegzett tekintettel. Szelem az élet tortáját. Nagyokat harapva a finom és mázas édességbe. Édes...édesség.... Az én életembe is kell egy Édesség. Egy önmagában tökéletes habos teremtés. Hiányzol,pedig még meg sem találtalak. De tudom,nehéz lenne nélküled. Csak szavakat suttogsz az éjfekete bársonyba,s cirógatod az arcom szívrepesve. Úgy kellesz nekem, mondd, hol talállak, merre bújkálsz? Vagy tán Te sem tudod még,hogy engem kell keresned?! Itt vagyok,megtaláltál...nézd, hogy mosolygok rád! Csupa szívből, szeretetből... Mondd,játszol Velem tovább?! :)

Évekkel ezelőtt azt kívántam,hogy megtaláljam az igaz szerelmet...De azt hiszem...ez olyan luxus,amit sosem engedhetünk meg magunknak...Maga a szerelem sokféleképpen,sokszor,és sok helyen létezhet,eljöhet...de hogy igaz legyen?...Nem hinném! Hisz mi lehetne abban igaz, hogy megváltozunk valakiért,h egy másik ember ínye szerint formálódunk, h megfeleljünk.... az már nem én vagyok!

Azzal,amit elrontottunk,örökké együtt kell élnünk.Nem muszáj elfogadni,beletörődni...csak elfelejteni. ... Mért van az,h az énemnek mindig ezen részét látom...aki hibázott?. ... Vágyom egy másik életet...vágyom azt az embert,aki megért...De nem veszem észre,h aki most is kitart mellettem,az épp ezt teszi??... Igen,követtem el hibákat...Igen,lesz aki sosem fog tudni túllépni.Igen,lesz,aki sosem fog tudni megbocsátani...Neki meg ezzel kell együtt élni. ... mindig is lesz olyan ember,akit bánni fogok,h így alakult. ... de valahol megvan ennek is az oka...azt hiszem...h az ő helyüket új vehesse át. ... Olyan,akit nem félek elengedni...mert tudom h úgyis visszatalál. Meg kell tanulnom,h mindig lesz mikor visszavárlak...visszasírlak. ...h hiányzik a hangod... Rá kell jönnöm,h a kesergésre és önsajnálatra elpazarolt napok sosem jönnek vissza. ... Ha folyton a múltba vágyom,újra és újra meg kell tennem azt a göröngyös utat,amivel idáig eljutotta. ... Nem akarok megint bőgni, vagy ordítani h me...

Még mindig én vagyok a lány a fotókon...a lány,aki látszatra életerős és vidám...aki előtt nincs akadály...akit az emberek szeretnek és tisztelnek...a fotókon...de valóság...az fájdalmasan más...a valóságban én vagyok a lány akiben mindenki csalódott...aki reményvesztetten csak létezik...de nem él..akinek számtalanszor megfordult már a fejében h mindent itt hagyjon...egy szebb...könnyebb...és boldogabb életért...de pont attól vagyok bátor h nem élek a lehetőséggel?...h kiállok és megküzdök?...és ha nem akarok,...és ha mégis azt mondom...gyáva vagyok és félek szembenézni...h inkább elfutok?...de nem tudom...ott a kihívás...ott a csak-azért-is érzése...a bizonyítás...h igenis ember vagyok...h igenis érek annyit mint ti...akik elfordultak tőlem...de másfelől...mért kéne olyanoknak bizonyítanom akik cserben hagytak..mért kéne h bármi közöm is legyen hozzájuk...mindig csak ígéretek..ennyi amit kapok tőletek...de soha több...mindig csak a reménykedés...hátha más lesz...de soha több...soha t...

Hagyj végre elmenni?....Szenvedni még meg nem halok...én tényleg ezt akarnám?...Tényleg megérdemlem?...Azt hiszed?...Tudod,én mégsem vagyok képes gyűlölni téged.Pedig tudom,te épp ezt teszed...csak azt nem h mért?!...ellened nem vétettem,ha pedig segítesz másnak,annak semmi értelme...Egyszer nagyot hibáztam,amivel hatalmas fájdalmat okoztam valakinek...és ő mégis megbocsátott....a karjaiban sírtam végig az éjszakát...egész éjjel őrzött...akkor szerettem a legjobban...és többet soha...úgy éreztem,egy angyal ölel...azt akartam h megálljon az idő...h örökké tartson...annyira kellettél,annyira szükségem volt rád...mért tűntél el??mért hagytál egyedül a magányomban,mikor tudtad h kellesz?!Gyűlöllek amiért ezt tetted!!Gyűlölöm h elfordultál,h kudarcot vallottam!!!H hiába szerettelek,nem hitted el!GYŰLÖLLEK! De azzal h akkor megbocsátottál..képes lettem elhinni,h valahol mindenki megérdemli!Egyszer neked is megfogok...egyszer majd elengedlek...Néha még hallom felharsogni az éjszaka sötétjébe...

Mindannyian üzenetet hordozunk egymás számára..melyek kimondatlanok..de egyértelműnek szánjuk őket..mégis van h zavart okozunk vele…Vagy túl hülye…vagy túl bonyolult és szabadlelkű vagyok h bárki is megértse a tetteim…a gondolataim..néha én sem értem,mit miért teszek,h mi a célom…de az okát bármikor megmondom…Akár van…akár nincs aki megért..talán nem is kell…talán csak az kell h ne kérdezz…h így szeress és fogadj el ahogy vagyok,mert nem változhatok…és nem is akarok…önmagamtól sosem védhetsz meg...Álarcot viselek..ha úgy érzem,nem felelek meg vagy csalódnál bennem vagy csak félek h elhagysz…magamba zuhanok…mint bárki más?!..Félek ha levenném,meglátnád h túl könnyen szeretek…túl mélyen…h túl sebezhető a lelkem…már lassan annyira magamban élek,h elfelejtem milyen is a valóság…mi is a valóság….egyedül sétálgatok a sötétben..és már bele sem gondolok..milyen lenne kézenfogva,kettesben…csak ha a múltba tekintek…egy pasi sem érdemli meg azt a kínszenvedést és világfájdalmat,amit én megtestes...

Bocsáss meg Istenem,mert megtettem…oldozz fel kérlek,mert vétkeztem…Bánom minden bűnömet…bánom minden tettemet…bánom néha h szeretek…s bánom néha h ennyire akarom h végre szeressetek…Bánom a mát…a tegnapot…bánom a jövőt…de várom a holnapot… Szeretlek Istenem…szeretlek világ…s szeretlek téged,ki jó szívvel gondolsz rám…De nem bírom tovább…itt kell h hagyjalak…mert bár ne bánnám most mit akkor vidáman…nevettem s csak ástam a síromat…Gyűlöltök s megvettek…Tényleg azt hiszed megérdemlem?..Semmi értelme…semminek sincs értelme…Néha már bánom azt is h itt vagyok…h élek…de tudom ha elmennék…lenne ki siratna..lenne kinek hiányoznék..akinek szüksége van rám…De tudod…..néha azt gondolom csak-azért-is megtenném…h értem-e neked legalább ennyit….szerettél-e legalább csak így…..De azt is tudnod kell h valaki egyszer azt mondta: „Igérd meg h nem adod meg nekem soha azt a fájdalmat ..h a temetéseden álljak…”….

Valahányszor elém vet az utad..felszakad bennem valami..éles szúrás a mellkasomon…..Akárhányszor kiejtem a neved a számon..tudom h még gondolok rád..szörnyen gyűlölöm azt aki lettél!..de még mindig szeretem benned azt , aki reggelente megcsókolt….talán tényleg csak az utánad maradt veszteséget akarom pótolni.. talán tényleg hiányzol…halovány emléke…szürke árnyalatja annak amit valaha irántad éreztem,azt hiszem mindig velem lesz…Ajtók mögött lapulnak az életem szereplői…van amelyik örökké nyitva marad…sőt ajtaja sincs csak a félfa..de amelyik bezárul…azt el kellett engednem… És te…akinek volt szíved elmenni?..És volt szíved végignézni ahogy kisétálok az életedből?..Ha egyszer elmentél…ha egyszer eltudtál menni…mit értem neked?...És te…te aki csak némán figyelsz..és elfordulsz…Mért nem látod a nyilvánvalót?...hol vannak a barátok..mikor összecsuklom…hol vagytok mikor a sötétségben zokogva magamat ringatom..s már csak 1-1 könnycsepp csorog végig az arcomon… vagy már annyi se…én lennék a b...

Olyan vagy mint a cukrászda kirakatának legcsábítóbb sütije...tökéletes és mámoros...de túl édes ahhoz h ne fájjon a hasam... Gyerekes könnyedséggel elcicázgatunk a szavakkal...a gondolattal h ezek akár valódi érzések is lehetnének...valódi szavak...valódi tettek...Mért nem tudunk az életben legalább csak egyszer igazán úgy élni ahogy kell...mintha nem lenne holnap...felhőtlenül örülni...nevetni...boldogok lenni...megtenni amit régóta vágyunk de nem merünk...Félünk...félünk a csalódástól...másoktól...önmagunktól... szeretnék néha a saját szabályaim szerint játszani és bátor lenni...túl sokat kérek azzal h higgy bennem és elfogadj??...

2 és fél hónapja szakítottam a barátommal…gyerekkoromtól ismertem és régóta tetszett már mikor összejöttünk...közel két évig tartott…Úgy volt hogy érettségi után megkéri a kezem…elterveztük az életünket…olyan meseszerűen…emlékszem milyen rossz volt mikor azt mondta szerinte már nem úgy lesz….igaza lett… Sosem szerettem még ennyire senkit…talán nem is fogok többé… Hányszor mondtuk egymásnak h életünk szerelme…hányszor ígértük meg h sosem hagyjuk el és örökké szeretni fogjuk….Talán így van….de,ha,volna,talán…Vmi nem működött…sosem fogok rájönni mi volt az pontosan…Márciusig húztuk…Tudtuk hogy nincs tovább…itt a vége…harc nélkül beletörődtünk…de mégsem ment olyan könnyedén mint hittük…vagy mutattuk…hiányoztál...de képtelen voltam bevallani..elég volt elfogadnom h nem vagy velem többé… Akkor három srác volt akik mellettem voltak…a legközelebbi barátaim…Féltem…hogy őket is elveszthetem…ezért túlságosan ragaszkodó…folytogató lettem…és olyan elvárásokat támasztottam amikhez nem volt jogom…azt...

Szép az élet,erős vagyok és boldog…egy faszt!…ez nem olyan világ ahol mosolyogva köszönnek az emberek és helyes a szomszéd srác…de menni kell tovább,bármilyen nehéz is!... "Ez egy olyan világ,ahol csak ritkán köszönnek az ismerősök,a szomszédban egyátalán nincsen srác,de túl kell élni a rosszat,ha Nem másért saját magadért! :) "

Szívből üvöltöttünk...zokogva..remegve...végre nem féltünk...végre lebontottuk azt a nyomorult falat!...Mindnyájan ott voltunk...és nem felejtjük soha...de többet nem említjük...és ez így van jól...

Kapaszkodom az emberekbe...az álmaimba...bármibe...ami a felszínen tart...h ne bukjak többé a víz alá...de néha már annyira fáj...a mellkhasom...a szívem...hogy képtelen vagyok tovább küzdeni...csak nézem....ah távolodik...a fény...amiért ezidáig küzdöttem...tehetetlenül zuhanok...lassan elájulok a levegő hiánytól....aztán mégsem...megragadod a vállam és kihúzol a vízből...hittem abban hogy itt leszel...és itt vagy!

sose ment hogy ne mutassam ki amit érzek...persze ha nagyon kellett valamennyire tudtam leplezni...valamennyire...ha örülök úgy érzem meg kell osztanom másokkal hátha ők is örülnek...ha sírok?...nem szeretek egyedül sírni mégha jó is lenne néha...azt akarom hogy legyen aki megvigasztal...mint egyszer álmomban,mikor egyedül álltam egy terem közepén és odajött hozzám...megölelt és a fülembe súgta...minden rendben lesz...és bár csak egy álom volt...egy tudatalatti kép...mégis azóta elkísér ha sírnom kell...vagy az a másik mikor bőgve törtem át a tömegen...csak menekülni akartam ...el innen!...és egy idegen csak odaszólt...ne sírj...biztos nem érdemes!...sírni lehet,de nem érdemes?igaz?!...pedig néha csak az segít...patakzik a könnyem,vérzik a szívem..de a forró áradat elmossa a bánatom...a fájdalmam...csak sírni...csak bőgni...mint egy mackóját vesztett kisgyerek....egyedül a vaksötétben,míg elringat a zokogás..s másnap felébredni boldogságban,biztonságban,nyugalomban...egy új reggelen......

Sétálok egy hosszú úton,mit magas fák szegélyeznek...mindegyiken sok-sok emlék lengedez...időnként hátrapillantok s egy-egy képen megcsillan a fény...mintha megint eleven lenne...de elfordulok..nem bírom ...tovább nem akarom látni...csak előre...mondogatom magamnak és nagy levegőt veszek...nyugi menni fog...lépek kettőt és vissza egyet..mert olyat látok mitől megtorpanok...félek!...messzi távolból fogod a kezem...de úgy hiányzol...mért nem vagy mellettem?...mert nem teheted...de jobb ez így...ismerj meg...tudd milyen vagyok és csak azután szeress...azt mondod van értelme annak h élek...hát folyton csak keresem..de mért ?...mért nem tudom csak egyszerűen élvezni ami van..ami lehet?...mert nem tudom mit is kéne tennem..s hogyan...tétovázok minden mozdulatnál...kifutok az időmből...én várok...de más nemfog...tudom mit akarok..kit akarok...és hogyan...de vajon megszerezhetem?...ha akarom,bármit elérek...de túl sok a talány...vagy szeress vagy gyűlölj...de ink gyűlölj mint megvess...és ink ...

Kavargok...hömpölygök...csendbe burkolózott semmi...üvöltő némaság...ordítanék...de a nevetés gurgulázva tör fel a torkomon...sírnék...de már elfogyott minden könnyem...elfáradtam...kavarog köröttem a valóság...és én...csak lebegek...egy más világban...egy biztos kéz elringat...körém fonja szárnyait...míg összeragasztgatom...magam...olyan...mint egy...üvegtorony apró darabkái...ha egyhez hozzáérsz...borul megint az összes...sosem tudnak igazán összeforrni...mert nincs idő h megkössenek...feltépem a saját sebeim...és csodálkozom h fáj?!...na elmehetek a picsába!...különben is...senkinek sincs joga ítélkezni felettem!...meg egyátalán hova tűntem én?!...elnyomom amit nemkéne...önmagam...és amit rejtegetni akarok....kibukik...az arcomra...a kisugárzásomra...a tekintetemre...olyan üres hogy az már fáj!...eltűnt belőle az élet...a remény...az út...a cél...ami hajt..előre!..pedig van!...már van miért!...már van kiért!...már van elég reményem ...már van újra életem...leküzdendő akadályom...meg...

Bár te szeretnél engem így...ilyen kínok közt...bár te várnál csak egyetlen mosolyomra,hogy biztatást adjak...bár te könyörögnél némán,könnybe lábadt szemekkel...egy új esélyért...Bár te éreznéd így...mit tettél velem...bár neked lenne holnapod,miben én nem szereplek...

Sötétben elhangzott suttogó szavak...baráti kezek,mik a könnyem törölték...puha ajkak,amik előcsalták a mosolyom..apró érintések,mik a lelkem simogatták...egy baráti ölelés...egy illat,ami körbefonta karjait köröttem... S én beleburkolóztam mint egy vastag,puha bársonytakaróba...meleg volt és biztonságot nyújtott...de valaki letépte rólam....reszketek a hidegtől...félek..sírva fexem...és sírva ébredek...már úgy folynak a könnyeim hogy észre sem veszem...lassan barázdát szántanak... Nem szabad a múltért keseregni...ami megtörtént azon változtatni már nem lehet...tovább akarok lépni...tovább kell lépnem!...de az elképzelt jövőm már sosem fog számomra eljönni...a jelenem meg egy semmi... Tovább lépnék...de nincs hova...nincs kiért...nincs miért.. Egyszer jobb lesz...egyszer szebb lesz...egyszer könnyebb lesz minden... Szándékosan sétálgatok a sötétbe...mert a fényre lépve félek kinyitni a szemem...mert fájdalmasan vakító a fény...az igazság...amit képtelen vagyok elfogadni...

Keringünk a nagy világban...mint milliárdnyi apró hópihe... hogy valahova egyszer megérkezzünk...s boldogok lehessünk...Az úton sok mindenki akad belénk...a legkülönfélébb helyeken,a legkülönfélébb hópihék...mindegyik más...és mindegyik változik...Valamelyik végig velünk tart...s valaki csak egy rövidke szakaszon lesz útitársunk...van,hogy az a valaki akkor,azért csapódik mellénk hogy ne kelljen egyedül szembe néznünk életünk legnagyobb hóviharával...támogat mikor a legnehezebbek a dolgok...mellénk áll mikor úgy érezzzük összedől minden amiben hittünk...megvígasztal...erőt,s bizalmat ad a jövőnkhöz...akár egy álruhát öltött őrangyal...Egy idegen....aki megtanít minket újra nevetni,szeretni,s arra hogy ne féljük a kokoviltól meg az ovoszlántól se...:):D...

Van egy ismerősöm.Egy 5 éves kislány,aki idén elvesztette az apukáját.Kicsi,így hát nehezen fogja fel mit is jelent ha valaki az angyalok között van már.Volt egy nap,nemrég,mikor a kislány pici zsebéből kivett egy kakaós tasakot és az anyukája kezébe nyomta hogy vigyék ki a temetőbe. Az apukája kamionos volt s mikor magával vitte őt egy-egy útjára,mindig ilyen kakaót vett neki... Hihetetlen hogy egy ilyen picike kislány szíve milyen emlékeket megőriz,s milyen aranyos módon próbálja kimutatni szeretetét a világ felé... a szeretet és a tisztelet talán már kihalóban van,de egy része örökké megmarad mert a gyerekek továbbadják egymásnak a maguk csodálatra méltó módján! Talán nekünk kéne tanulnunk tőlük!! :')

Bár gyermeki kacaj lehetnék,hogy tisztán csilingelve kússzak a magasba,felhőket szelve az egekig,hogy huncutul csiklandozzam az angyalok füleit.S betöltsem a világot akár a napfény.Ezernyi apró kezemmel kutatva betörjek a legsötétebb helyekre is,hogy örök reményként tündököljek az elhagyatott lelkek mezején.

Senki sem tudja milyen,amikor felébredek...A csend sűrűje betölti a lelkem...Csak bámulok...Hallgatok...Hallgatom a gondolataim,figyelem a belém hasító érzések váltakozását...Rám telepszik egyfajta beletörödő nyugalom...Érzem ahogy lüktet a vérem,a szívem...Várok...Várok valamire...amitől más lesz...ami most van...ez a semmi ez az üresség... Mert nem lehet... hogy minden eddigi szenvedés és fájdalom hiába való legyen... Mert nem lehet hogy nem lesz szebb jövő ha egyszer így kellett lennie... Vagy ez is csak egy illúzió?!Egy csendre intő szó...hogy mindennek oka van...csak egy bemesélt szöveg hogy ezzel nyugtassuk magunkat ha valami a szívünkbe tép és két lábbal rugdos,eltipor...?!Egy kapaszkodó hogy legyen miben hinnünk...hogy legyen még remény...hogy egyszer még fogunk szívből és igazán nevetni...szeretni???! Bár sose szerettem volna...bár most se szeretnék...és nem tenném többé sose...soha...soha...SOHA!!!

Mért nem jó most valami...semmi? Mért érzem mindenhol az illatát? Mért hallom a fülemben a suttogó szavait? Mért érzem ajkát az ajkamon? Mért érzem kezét a testemen? Mért hiányzik úgy,ha egyszer el kellett engednem? Mért nem találom a helyem, S mért tűntem el onnan,hol eddig léteztem? Csak kérdések,de válaszok nincsenek... Mért tűnik fel valaki,ha aztán elmegy? Mért gondolja,hogy nélkülem jobb neki,ha egyszer nem is ismer,hisz folyton változom.. Mért nem hullik könny az arcomon,ha egyszer mégis fáj? S mért nem vagy most velem,hogy mint régen,mindenre választ adjál??!

Hiányzik vki...vkik...de nem úgy mint máskor...más...mert néha a hiány megszépíti a történteket és csak azt szeretnéd h minden a megszokott kerékvágásba kerüljön...de most...most az édes emlékek keverednek a keserű bánattal,gyűlölettel...hogy el....tam valamit...megint(!)...Már semmi sem lesz a régi...pedig néhány dolog maradhatott volna...a helyemet már betöltötték...Kihasználtak,mert hagytam!Próba volt és elbuktam...de nem jár mindenkinek egy második esély??egy tisztalap??...ők vajon hiányolnak...bármennyire is??

Ez nem én vagyok!már régóta nem...ennyi időbe telt még rájöttem...szánalmas...akárhányszor úgy éreztem végre szabad vagyok,túlságosan belelovaltam magam...nem kellett volna...olyan hibákat követtem el sorra amiket amúgy teljesen elítélek...pont az lettem amit nem akartam!...csódálkoztam hogy páran ezért lemondtak rólam?!...na jó kicsit azért valóban...hogy hogy tud valaki ennyire hátat fordítani...na azon igen....de az okán már nem...dühös voltam és csalódott...mostmár csak inkább hibásnak érzem magam s abban bízom ha megváltozom visszakaphatom őket...és remélem hogy még valahol szeretnek... olyan mintha megbélyegezve élnék...s ezt a bélyeget pont én nyomtam a homlokomra...mintha mindenki tudná bűnös vagyok...az lettem....csak jobb és jobb akartam lenni,hogy szeressenek!...pedig nekik pont így kellettem....de szar hogy mindig csak a végén jövünk rá mit kellett volna másképp......

Van néhány ember az életemben akikről tudom,mindig mellettem lesznek...hogy együtt nevessük ki az életet! :D ...Ők különlegesek!...De nem csak Nekem...az egész világ örülhet hogy ilyen emberekkel gazdakodott!! :D (L)(L) Remélem tudjátok kik vagytok.... :P Köszönöm hogy Velem vagytok:)

Egyedül nem megy!Mondtam...mondom én...Holott már rég egyedül állok,a saját lábamon.Állok.Csak k...ára ingatagul...Bár az egyensúlyom sose volt valami biztos... Az szar,hogy néha,mielőtt elesnék,gyorsan elkap valaki.Erősen belekapaszkodom...aztán...hopp!Hirtelen arébb lép.Eltűnik az életemből...egy újabb ember... Pedig nem kérem Tőle,hogy fogjon,azt se hogy támasszon,vagy hogy vigasztaljon,ajnározzon!...Csak azt hogy ne menjen el,hogy mellettem legyen,s kísérjen az utamon...tettek,akár még szavak nélkül is csak érzelmekkel...és ha néha elbizonytalanodom elég lenne egy mosolya és gondolkodás nélkül mennék tovább... :)

Istenem!de fáj ha elhagyják az embert!Hát még,ha ugyanaz hagyja el,akit az élettől egyszer már visszakaptál. Gyűlölöm hogy szeret a szívem!!Hogy így tud valaki hiányozni...valaki akit szerettem,akit szeretek,akit örökké fogok és sose feledek!Aki mindig a szívemben marad,bármi legyen,bárhogy legyen,s aki nélkül üres az életem... Mellette nem jó...de nélküle...meghalok... Csak az arca felém nézzen,csak a mosolya nekem szóljon,csak a keze felém nyúljon,az ajka az enyémhez tapadjon,s nem számít semmi!Semmi a világon!Csak hogy Ő velem van!...:'(

Minden barátom itt hagyott...barátom?...olyan nincs!...mindegyik annak vélte emberben csalódtam!Magamra maradtam,magamra hagytak...Próbáltam erős lenni,annak látszani,de nem ment.folyton visszazuhantam a kétségekbe,a bánatba.S csak vártam hogy majd vki észreveszi,hogy majd vki visszaránt a lejtőn...Azt hittem(sokszor) hogy megtaláltam azt a vkit...de mind azt mondta hagyjam őt,álljak talpra....hátat fordítottak...hát már kezdem elhinni h igazuk van és télleg egy eltiprandó dolog vagyok,aki nem méltó a szeretetre, a gyűlöletre,de még a szánalomra sem!...Egyenes út a depresszió,na meg a halál felé.... De nem akarok meghalni! Úgy érzem van célja,van oka annak h még mindig élek!H még mindig képes vagyok mosolyogni,nevetni,örülni!...Hogy még mindig van bennem erő,remény ahhoz ,hogy másnap reggel felkeljek és elinduljak otthonról... :)