Digitális dialógus

Ha belédtaposnak, megnyílik a lelked. És kiontja magából egyszerre a sok szart, amit túlélés címén beletuszkoltál.

Örülök... az odaérkezésnek. egy gyerek mosolyának. a kávéhabnak. a lehulló víznek.

Bele lehet e szeretni egy olyan idegenbe, akit az ember még nem ismer? Egy utcán elnéző szempárba...pár kedves és mulattató szóba...néhány szívbéli kacagásba...elegáns kézfejekbe? És érezni azt, ami egykoron voltam. A dacos, szertelen, éretlen tinédzser. Akiben ott volt a tűz, hogy mindent elsöprő szándékkal változtasson a világon...és ott volt benne az erő. Minden lélegzetével egyre csak szívta magába, akár egy vámpír az elejtett áldozat nyakából a vért. Úgy csordult és ivodott belém atomi sejtrészecskékig az Akarat. Aztán elakadt a lélegzet. És kikopott a dac. Kiszökött az a rútvörös vér és itt hagyott elaléltan.

Mikor igazán dühös vagyok és minden sok, sőt elég...magamban látom, amint török-zúzok. Tányérokat, vázákat, képkereteket. A legszebb porcelán teáskészletet. Teli boros üvegeket. Vagy azokat éppen iszom és gyújtok mellé egy szál epres cigarettát. És kiülök a lépcsőre. A fejemben mindig így rakok rendet. Hogy kiülök a lépcsőre és megnyugszom. És lélegzem. Aztán elképzelem a lezárást. Ami tíz éve az én bástyám. Hogy bepakolom a bőröndöket, táskákat. A kis jóságokat a kocsiba. Beülök és útbak indulok. Egy szó vagy magyarázat nélkül bárkinek is. Odaérek. Ott már vár a ház, amit részletre megvettem. És én rácsukom a kaput Minderre. Egy ...

Hogy mi az igazság? Érzelmek nélküli ténymegállapítás. Rideg és kemény. Pont ettől fáj annyira. És mi a hűség? Túlértékelt fogalom. Mindaddig, míg magunk nem válunk a csábítás áldozatává. És akkor rájövünk, hogy ez sem több a puszta "kérem" , "köszönöm" udvariassági formuláknál. "A tisztességet és az őszinteséget megbocsátással és bizalommal jutalmazzák." Nem tudom, hogy ezen vajon mekkora bizalom segíthet. Hogy van-e egyáltalán akkora háló, ami ezt a lövést felfogná. Kétlem. Ha minden egy jel az életben, ha hiszel bennük, akkor a csalfaság annak a csalhatatlan jele, hogy nem a megfelelő embert akarod magad mellé láncolni.

Őszintének lenni. Mindenek felett. Ezt vallottam, mióta csak az eszemet tudom. Mert van abban valami büszkeség, hogy mikor valaki eléd áll és megmondja az igazat, te állod. Mert tudod, hogy nem omolhatsz össze. Más előtt soha. De van az úgy, hogy mikor te magad vagy, aki odalép és szinte önkéntelenül buknak ki a szádon a szavak, melyekkel sértesz, de mégis az igazat mondod. És akkor már tovább nem kellesz. Mennyibe fáj a kimondott érzelem? Nekem eddig sokba. Akivel csak lehetett, összevesztem. (Aztán majd odavágod nekem, hogy 'Pont te?! Aki folyton a szánkba rágta, hogy ŐSZINTESÉG, meg tisztelet, meg megalázás... Pont te csináltad ezt meg?! Hát mi a fasz van veled? Menj a picsába, de komolyan!' Én meg majd visszafröcsögöm keserűen felnevetve, hogy 'És mégis ...

Úgy érzem, mintha lassacskan elhagyna minden erőm. Vajon hány évesen fásul be az ember? A fiatalok immunisak? Elfáradhat egy 22 esztendős lélek? Ha korom, s lelkem egy mérlegre raknánk, nem egyenlő lenne. Többet megéltem belül, mint kívül az látszik. Néha mintha száz éves lennék, s tudom mégis éretlen. Egy lyukas tésztaszűrő testem. Két kézzel markolom a masszát, énem, mely átfolyik az egyveolvadt réseken. Igyekszem visszatapasztani, s mégis egyre kevesebb mard belőlem. Mindent elnyomnak a kételyek, a félelem és a kétségbeesés. Élnem kellene, bassza meg! Akarnom élni! De elfogyok! Felemészt minden apró mozzanat és frissen élezett konyhakésként darabolja szét akaratom. Nem szabadna ezt éreznem. Akarnom kéne harcolni! Azt a...

Már talán a február is elmúlt, mire eljutottunk az igazi egymásba ordítós, falcsapkodós hisztiig.  Addig az egyig.  Az utolsóig.  Akkor.  Nem bírtam tovább. Muszáj volt annyira, teli torokból kiüvöltenem mindent. Mindent, ami addig szétfeszítte a lelkemet, és úgy préselte össze a szívemet, hogy a tudat is fizikai fájdalmakat okozott. És te sem bírtad már tovább. Hogy visszaköpd a képembe, hogy nincs igazam, hogy már túlzásba viszem. És ha nem állunk meg mindketten, minden kárba vész. És elvész. Örökre és visszavonhatatlanul, mintha soha nem is létezett volna. És akkor megálltunk. Karon fogtál és beültetted a zokogástól elmosódott arcomat a kocsiba és nem engedted, hogy bármerre is elfussak. Mert azt mondtad szeretsz. És én is szerettelek téged. Tudtad, bármit mondtam is. Tudtad, bárhogy tagadtam is. És azt mondtad, addig nem szállunk ki, míg meg nem beszéljük. És kocsikáztunk. Éjszaka. Hajnalig.  Hallgattunk. Vagdalóztunk. Gyanúsítottunk. É...

Január. Ha színnel kéne jellemeznem, a naptárban a jeges kék lenne.  Undorító.  Újév.  Minden újév undorító. Arra emlékezteti az embert, hogy tolja maga előtt a vágyait.

Ha megégetsz, tedd azt őszinte és nyílt szándékkal.  Merd úgy, ahogy szeretni volt bátorságod engem.  És nézz szembe azzal, mivé válok fáklyádtól, mit haragom elemészt.

Ma nézegettem az utónév könyvet. Az agyam magán kívül automatikusan párosította a te nevedhez, hogy vajon illenék-e. Annyira benned gondolkodom. Hogy akkor is ott áll bennem merev szabályként a tudat, hogy számba vegyelek, ha direkt akarom rajtad kívül tervezni az életem. Mert nekem te beleivódtál mindenembe. Minden tekintetemben, hajszálamban, halk sóhajomban és léptemben te vagy. Minden utam hozzád visz, bármerre is szándékszom indulni. Minden hívás hozzád jut, bárkit is akarnék tárcsázni. Minden dobbanása szívemnek érted dübörög, csak engem válassz. Kérlek! Minden kinyújtott ujjam feléd nyúl, bárkit is akarnék érinteni. Csak én legyek Az. Csak...Én lennék...Az.

Ne mentsváram légy, hanem palotám! Tündököljek benned!

Azt mondják, ha tudod mit akarsz, már félúton vagy a célod felé. Én tudom mit akarok. Mégis rettegek attól, hogy mi lesz ha nem érem el...vagy nem időben. Szeretnék otthon lenni, mint a normális emberek általában. Szeretnék a párommal lenni, egy közös álmot építeni. Szeretném reggelente a teraszon a kisállatim közt meginni a kávém. Aztán munkába menni, ahol szeretek és keresek elegendőt. Szeretnék többet lenni a családommal, minőségi időt eltölteni a barátaimmal. Szeretnék sokat nevetni, tervezni, szabadnaj lenni. Mint régen mikor rám talált és megismertem Őt. Akkor voltam az Igazi Én. Önmagam. Azóta is csak azt vágyom újra és újra a felszínre kapargatni minden erőmmel. Szeretném azt érezni, hogy haszno...

Elmúlik. Mikor a padlón vagyunk és úgy érezzük nincs tovább...Ilyenkor élünk igazán. Mert érezzük a 'tenni kell'-ést és zsigerből cselekszünk. És felállunk. A nagyon nehéz napok fognak újra megnevelni minket és megmutatni nekünk mennyi erő is rejlik bennünk igazán. Mennyi akarat. Mennyi vágy és küzdés.

Ahogy robog a villamos...minden sínpár után egy dobbanás. Vajon hányszor állhat meg egy ember szíve, míg végleg bele nem hal az utolsó ütembe?

Kiskoromtól kezdve vallásos neveltetést kaptam. nem választhattam, a templomba minden vasárnap muszáj volt elmenni, akkor is ha nagyon nem akartam. És hittanra is mindig muszáj volt járnom, mert a nagymamám azt akarta elsőáldozó legyek és egyszer templomban esküdjek. Aztán meghalt és én nem mentem többet egyikre sem, egészen a gimiig, ahol mindkettő be volt építve az órarendbe. Így vagy úgy, de valahogy mindig visszakerült a vallásosság kérdése az életembe. A legjobb barátnőm hívő. Tiszteletben tartom és hiszek abban,hogy ő hisz Benne. De azt hiszem, én már nem... Sokszor kértem a Jóisten segítségét eddig életemben...kezdve onnan,hogy jó legyen a matek dogám egészen odáig, hogy ne a kezeim között pusztuljon el a cicám, é...

"én sohasem másokban csalódom, csak saját ítéletemben" Fodor Ákos Az ember a húszas évei közepe felé eléri a végleges cinizmust.  Ez az a kor, amikorra már sikerül mindenkiben csalódnod aki fontos. Legalább egyszer. A szüleidben, a családodban, a barátaidban, a szerelmedben. Rájössz, hogy az egyetlen, aki örökké lojális, az saját magad és a kutyád. Elég kiábrándító. Aztán rájössz arra is, hogy a megannyi járhatónak tűnő és ígéretes út közül a való életben csak kettő van. Vagy globális szinten élsz, vagy szuverenitásban. Vagy úgy élsz, hogy minden erőddel megpróbálsz ezen a nyomorult és elcseszett világon segíteni... Vagy ebben a nagy rakat szarban igyekszel a magad is kupacát a lehető legjobbak legjobbjává tenni és nem tudomást venni arról, mi folyik a falak mögött...míg szép lassan elkorcsosul és elillan a lelked és már semmi sem számít. Azt hiszem nyilvánvaló, hogy én melyik utat akarom járni. És ehhez eldöntöttem két dolgot a jövőmre nézve: nem lesz gyerekem. ...

Tulajdonképpen csak hálás lehetek neked. Megtanítottál újra arra, amit egyszer már elfeledtem. Arra, hogy a szeretteinket nem birtokoljuk. Csak azt az adotz darabot kapjuk belőlük, melyet hajlandóak nekünk adni magukból.. vagy visszavenni azt... Arra, hogy meg tudunk tanulni anélkül élni, aki nem akar velünk lenni... ...hogy milyen erős is vagyok! A tűz, ami hajtott, hogy másoknál jobb legyek ismét visszatért belém... És felfogtam talán azt is, hogy mégsem őrá várok....'hogy a szerelem csak egy állomása mindennek'... Néha mintha már nem is akarnám ezt az egészet....csak megmutatni ki a fasza csaj... Néha már mintha csak játszanám, hogy szeretlek...hogy ne tudd...hogy ne légy többé boldog....se te, se ő ha már tőlem elvették....csak hogy fájjon...

Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, mind visszaloptad az utolsó órán! Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda. A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, észreveszi, hogy milyen ostoba. Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondom a családomról, hogy korrekt. Mindkettőről. Pedig azok. Sosem szabták meg kivel lehetek Akkor sem, ha másképp gondolták.  Talán genetikailag ilyen erős az igazságérzetem. Sosem képzeltem el hogyan fogunk szakítani. Hazudok. Nagyon is sokszor. Olyan sokszor, h valóra vált. Félig úgy, ahogy hittem.

Mégis melyiket kéne tennem? Mikor évek óta tart a szél-malom harc. Látni azt, aki a világot jelenti neked, vágyni arra, akinek kell mindened. De nem te vagy az, aki kell... Próbálod biztatni magad, hogy kitarts. Közben meg belül elfonnyadsz az örök vágyakozásban, hogy megkapd... Én elfáradtam. Azt akarom, h boldog legyen. S ha nem velem, hát azzal akit neki szánt a sors...a család. Majd elleszek valahogy. Valakivel. Ti meg éljetek mind boldogan, Öltőék!

...a leggyilkosabb mondat a világon, amivel úgy tudod szépen csendben és lassan kínozni magad, hogy beleőrülsz. Mi lett volna, ha sosem ismerem meg?...ha nem ilyen kitartó, hogy megszelidítsen. Ha akkor, nem megyek el arra a meccsre, amire a másikat kísértem. Mi lett volna ha ez a egész meg sem történik? És végül a legfájdalmasabb: mi lett volna, ha nem jövök rá időben?

Azt hiszem, akit szerettem valójában sosem létezett. És ez fáj a legjobban. Hogy át tudott verni, ilyen mélységekig. Minden eddiginél tehetségesebb és gonoszabb volt. Kivárta a kellő időt. Soha egy pillanatra se szűnj meg kételkedni a másikban. Mert akkor fog lecsapni. Öt évem minden perce hazugság volt. Minden együtt töltött idő, ölelés, lelki simogatás, szerelmezés....minden szeretlek. Hogy a fenébe tudott ennyire átbaszni?! Hogy láthattam ennyire azt, amit akartam?! És nem az igazat...

...hát vidd te ribanc, ha eddig annyira kellett! Elengedtem a kezét, hogy a tiéd lehessen. Hát vidd!Vidd el tőlem messze! És te menj! Menj! Hogy felépülhessek. Hogy elmúljon ez a nyomorult érzés. Hogy mégiscsak egyedül vagyok, mint a kisujjam, ha szétnyitom a kezem. Vagy mégsem talált még meg az, aki vár rám. A magány, ami széttép . Tömegek közt egyetlen. Ez akartam lenni neked mindig, mégsem lehettem. Szép volt ez az egész. Olyan előre megírt. Erre mondják, hogy szar könyv. Mikor azt hiszed a végéig már csak egyre jobb lehet. Aztán az író csak fogja magát és megöli a főhőst. És vége a könyvnek.

Csak a bénító a düh és a vele járó gyengeség. Ez maradt csak belőled nekem. Minden más érzelem helyett, amit eddig képes voltam táplálni érted, neked, miattad. Csak hagyna már el ez inkább. Utálom mikor szétbasz az ideg és remegni kezdek, közben meg olyan erő van bennem, hogy a gondolatommal falakat tudnék mozgatni. Soha többé nem fogja ezt velem megtenni senki. Soha. Senki. Miután egyszer már ő megtette és kurva nehéz volt felállni, megfogadtam, hogy nem engedek többet ilyen közel pasit. Aztán jöttél te. És minden olyan sorsszerű volt, hogy elemi erővel söpörte el minden akaratom és én engedtem. De hiba volt. Mindig az lesz. Egy dolgot tanulj meg az életben: soha ne bízz senkiben. Ne engedd túl közel, ne szeresd túl mélyen. Mert akármit hiszen, akármilyen is, akármit mond vagy tesz, úgyis megteszi. Meg fogja tenni. És te nem léphetsz ellene semmit. Csak hagyod, hogy átfolyjon rajtad a kibaszott zsibbasztó fájdalom, mintha be lennél nyugtatózva és csak bőgsz és nézel magad elé és tudo...

Mint a mágnes. Kettő, mely egyforma pólusával taszít. A léggömb, mely a légnyomástól kipukkad. A lélegzet, mikor mélyről törsz a víz fölé. Az ijedtség, mellyel álomból ébredsz. A küszöb, amiben felbuksz.

Hogy lehet az, hogy folyton a fejemben vagy...hogy mindenről az eszembe jutsz? Mint egy állandó háttérgondolat. Egy döntés, amire csak halogatom a választ. Csak választanom ne kelljen. Most az egyszer a szìvem fél annyira, hogy hagyja az agyam tiltakozását. Tudom, hogy amit elkövettél nem nagy bűn. Hogy férfi vagy és a férfiaknak szükségletük a kaland. Mégis mocskosul beleszakad a szívem. És közben mégsem. Mert tudom ki vagy. Ismerem és néha még látom a srácot, aki autókázott velem hajnali 2-kor. Mintha már kívülről látnám magam. Újra visszakerült a teljes maszk, ami mindig csak arra vár, hogy valaki levegye. A lány, aki türelemmel és megértéssel kezeli, hogy bár már egészen megkedvelte, sőt megszerette a srácot, hogy szeret...

Mindig azt hittem a szívügyek a legkönnyebben kezelhetőek. Aztán tessék. Baromira nincs igazam. Ez az egyetlen, amiben nem lehet jól dönteni. Ha jól döntesz, megnyugszik a szíved. Na, ja! Csak az eszed háborog. Vagy fordítva. Úgy érzem, úgy rámegyek már erre az egészre, hogy miközben magamat keresem lelkileg, elvesztem az eszem, a józan ítélő képességem, a hitem, a jövőm, a terveim. Mindenem. Én rád alapozva terveztem egy egész életet, míg te megrémültél, hogy egyátalán beleillessz-e a sajátodba. Már egyátalán a kérdés is... Hogy ez egyátalán kérdés a számodra, míg én 16 éves korom óta biztos vagyok benne. Magamban. Benned mindig is kételkedtem. Utólag tehát jogosan. Míg azon fáradoztam, hogy neke...

Micsoda tévedés az, hogy a szív sohasem téved, Erre akkor jöttem rá, mikor megismertelek téged, Amilyen csodás volt a kezdet, olyan csúnya lett a vége, Ami pontot tett az i-re, az, hogy hogy vezettél félre, Hittem a szívemnek, és hittem benned, Elég volt egy kósza szó, ami mindent elfed, Aztán eltelt az idő, és minden vérzett több sebből, Most már odáig jutottam, hogy a neved sem ugrik be egyből, Be kell látnom tévedtem, hisz mindig van egy új kezdet, És a szerelem mint olyan, csak egy állomása mindennek, Talán van még remény arra, hogy engem is megmentsenek, Talán megkaphatom én is azt, amit évek óta nem lelek, Újra érzem van remény, ebben több is lehet, De bocsáss meg több idő kell, hogy közel engedjelek, Sok csalódás eltemette, e...

Majd átlendülök ezen is, persze mint eddig bármikor. S közben nézem, ahogy a jegygyűrű pörög az asztallapon. Mennyi minden bele van zárva. Egy élet ígérete abba a forrasztásba. Eltűnődöm sokszor, mi lenne ha... Ha hinnék a szavadnak. Szebb lenne, mint bármi amit csak eddig kaptam. Szeretném, ha menne. Ha végre a szìvem is feledne...

...hogy úgy issza a kávét, mint az olaszok. ...hogy ha nem bírsz kikelni az ágyból, a lábadnál fogva talpra állít és homlokon puszil. ...hogy olyan teli vigyorral nevet, mint egy gyerek... ...hogy egy nagy gyerek. ...hogy a szeme tengerkék. ...hogy szervezett káoszban él. ...hogy lakozza a haját. És reszeli a körmét. ...hogy mackós. ...hogy beleéli magát a mesélésbe. ...hogy kockára áll a haja. Ez volt az első, ami tetszett benne. ...hogy beszél álmában. ...hogy örvényként beszippant az a nézése. ...hogy becéz. ...hogy jó a humora. ...hogy türelmes. ...hogy imádja a focit. És minden sportot. ...hogy soha senkit nem fogok így szeretni, mint téged!

Talán egyszer minden szerelem véget ér, tényleg...Még ha azt is érezzük ott legbelül örökre is, évek, sorsok, történetek után is, hogy szeretjük őket. Őket mind. Az összeset, aki addig valaha oda bekerült. Nézem magam a képeken. És csak nézem, hogy milyen boldog voltam. Igazán boldog. Pedig hazug volt az egész. Egytől egyig minden szavad. Az is, hogy megkérted a kezem. De bár ne lennének bennem kételyek. Hogy talán... Talán valahol mégis igaz volt... Valamennyi... Hogy talán... Talán mégis szerettél... egy kicsit... Nem tudom.

Elbúcsúzni jöttem csupán és bocsánatot kérni, Amiért nem tudtam a vágyaidhoz felérni. Bocsánat azért, mert örökké megbecsültelek, Bocsánat azért, ha úgy tűnt némán elküldtelek. A mennyben voltam Veled és repültem ott fenn, Most meg széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn. Nézem a kezed, koszos, többé nem érhet már hozzám, Nézd a szemem, könnyes, ezzel tisztára mosnám. Nézem az ajkad, altat, egy ideje némán hallgat, Nézd a szavakat a papíron, mind érted jajgat! Nézem az arcod, ami száraz tényeket hidegen közölt, Nézd a lelkem, itt soha nem látod meg a közönyt. Téged megbénít a félelem, engem meg a bánat, Téged oda húz egy kéz, ami engem a halálba rángat. De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz, Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?

Hiszékeny vagyok. Hisz mit várhattam attól, akinek a családjában hagyomány a megcsalás. Gyenge vagyok. Gyenge vagyok, hogy elhittem neked a bocsánat kérésedet. Hogy elhittem, te vagy az egyetlen férfi a világon, aki semmilyen formában nem teszi ezt meg velem. Kicsit sem. És gyenge vagyok, hogy most nem tudom neked azt mondani, hogy tűnj el az életemből. Félek most, ezzel követem el életem legnagyobb hibáját. Félek, hogy a sebet, amelyet okoztál, ha beheged is újra feltéped majd később. Mert ott már vékony a bőr és könnyen felszakad. És gyáva is vagyok. Mert tudom, hogy mindezek ellenére, hogy minden ellenére te vagy nekem AZ A FÉRFI. Aki nélkül bármily jó is az életem, mindig hiányozna valami a tátongó űr helyén a szìvemben, amit magad után hagysz, ha elmész. Mert tudom, ha mi elválunk, az nem olyan lesz, mint a filmekben, hogy pár év múlva újra összefutunk, újra összejövünk... A valóságban ez sosem így történik. A valóságban miután szakítunk, te megismersz egy kedves, ám naív lány...

Csak tudnám a Miért-et és a Hogyan-t... Azért, ami történt, azért amit tettél. Hogy hogyan jutottunk idáig... De nem tudom a választ. Sajnos már semmire. Szeretném azt kívánni, bár szívből mondanám, hogy akkor 5 éve inkább otthon maradtam volna. De akkor hazudnék. Még mindig hálás vagyok értünk. Valószínűleg örökké az leszek. Bárhogy alakuljon is. De elmondhatatlanul szánom magunkat, hogy ez van most köztünk. Ez a semmi. Sosem hittem volna. Mint egy rémálom, amiről már tudod, hogy az, mègsem tudsz felébredni. És az egészben az a legrosszabb, hogy már semmiben sem hiszek neked. Porig rombolod most szívem, amit 5 éve te építetté újjá, szebbé és nagyobbá, mint addig valaha volt. Mert illúzió volt minden, am...

6-mint hat férfi volt eddig az életemben. 5-mint ebből öt volt az, aki megcsalt. És még egyszer 5, mint az ötödik volt az egyetlen, aki nem. Életem legrövidebb másfél hétig tartó kapcsolata volt az egyetlen korrekt. Talán pont ezért. Minden talán-ez-lesz-az-igazi szerelmeim közül pont az az egyetlen tudott tisztelni, akinek tényleg csak egy voltam a sok közül. És végül 1-mint létezik-e egyáltalán az az EGY, akinek tényleg én vagyok az igazi. ÉN. Így, ahogy vagyok. Nem máshogy, nem okosabban, nem szebben, nem nyugodtabban vagy izgalmasabban, hanem ÍGY, AHOGY VAGYOK. Nem pótlékokkal és kiegészítő ribancokkal. Mert nőként az, ha szeretsz valakit egy olyan vonatra szóló jegy, amely sosem fog felvenni, hiába futsz utána. Míg, ha van EGY olyan férfi, akit te talán nem szeretsz annyira, mint ő téged, de bármit megtenne érted, egy olyan első osztályú wellness-nyaraló hajóra váltott jegy, amely életed végéig boldogságban tart. Bármennyire is hallgattam mindig a szívemre és éltem neki annak ...

Már nem emlékezem telefonszámára. Csak arra emlékezem, hogy volt egy fekete kalapja, barna tollal. Aztán arra, hogy élni akartam vele, s megint, hogy egyszer meg akartam halni érette. Homályosan emlékezem szeme színére, mosolyára, egészen halványan bőre illatára is. Emlékezem a fájdalomra, melyet okozott; de csak úgy, mint ahogy egy régi haláleset fájdalmára emlékezik az ember. Emlékezem az örömre  is, melyet kaptam tőle; de csak úgy, mint ahogy egy régi, bőséges lakomára emlékezünk, lakomára és dőzsölésre, melynek fogásait már elfelejtettük. Minderre emlékezem, halványan. De telefonszámára, melyet néhány esztendő előtt még oly gépiesen tudtam, mint ahogy az ember a kötőszavakat ismeri, nem emlékezem többé. Így halunk meg egymás számára. Először egy telefonszám hal meg. Aztán egy illat emléke. Aztán a test, melyhez a telefonszám és az illat tartozott. Aztán minden.

Emlék I. Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt,mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni e kérdésre. Így feleltem: szeretem ezt a nőt, másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit, aki előtte volt. Mikor átölelem, mikor karjaimba zárom, e mozdulattal szeretném  megmenteni a világtól. Nem magamnak szeretném megmenteni: önmagának, esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak . Úgy érzem, valami roppant becses és értékes, amit a sors személyében reám bízott. Legszívesebben mindig csak adnék neki valamit, meleg ruhát, hogy ne fázzon, csillogó ékszert, hogy örüljön, valami szépséget, puhaságot, kedvességet szeretnék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, sőt viszontszolgálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges. Valószínűleg nemcsak azért szeretem, mert szép. Sok szép nőt is- mertem, és egyiket sem szerettem. Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna, kígyók és Lucifer...