Digitális dialógus

Csak tudnám a Miért-et és a Hogyan-t... Azért, ami történt, azért amit tettél. Hogy hogyan jutottunk idáig... De nem tudom a választ. Sajnos már semmire. Szeretném azt kívánni, bár szívből mondanám, hogy akkor 5 éve inkább otthon maradtam volna. De akkor hazudnék. Még mindig hálás vagyok értünk. Valószínűleg örökké az leszek. Bárhogy alakuljon is. De elmondhatatlanul szánom magunkat, hogy ez van most köztünk. Ez a semmi. Sosem hittem volna. Mint egy rémálom, amiről már tudod, hogy az, mègsem tudsz felébredni. És az egészben az a legrosszabb, hogy már semmiben sem hiszek neked. Porig rombolod most szívem, amit 5 éve te építetté újjá, szebbé és nagyobbá, mint addig valaha volt. Mert illúzió volt minden, am...

6-mint hat férfi volt eddig az életemben. 5-mint ebből öt volt az, aki megcsalt. És még egyszer 5, mint az ötödik volt az egyetlen, aki nem. Életem legrövidebb másfél hétig tartó kapcsolata volt az egyetlen korrekt. Talán pont ezért. Minden talán-ez-lesz-az-igazi szerelmeim közül pont az az egyetlen tudott tisztelni, akinek tényleg csak egy voltam a sok közül. És végül 1-mint létezik-e egyáltalán az az EGY, akinek tényleg én vagyok az igazi. ÉN. Így, ahogy vagyok. Nem máshogy, nem okosabban, nem szebben, nem nyugodtabban vagy izgalmasabban, hanem ÍGY, AHOGY VAGYOK. Nem pótlékokkal és kiegészítő ribancokkal. Mert nőként az, ha szeretsz valakit egy olyan vonatra szóló jegy, amely sosem fog felvenni, hiába futsz utána. Míg, ha van EGY olyan férfi, akit te talán nem szeretsz annyira, mint ő téged, de bármit megtenne érted, egy olyan első osztályú wellness-nyaraló hajóra váltott jegy, amely életed végéig boldogságban tart. Bármennyire is hallgattam mindig a szívemre és éltem neki annak ...

Már nem emlékezem telefonszámára. Csak arra emlékezem, hogy volt egy fekete kalapja, barna tollal. Aztán arra, hogy élni akartam vele, s megint, hogy egyszer meg akartam halni érette. Homályosan emlékezem szeme színére, mosolyára, egészen halványan bőre illatára is. Emlékezem a fájdalomra, melyet okozott; de csak úgy, mint ahogy egy régi haláleset fájdalmára emlékezik az ember. Emlékezem az örömre  is, melyet kaptam tőle; de csak úgy, mint ahogy egy régi, bőséges lakomára emlékezünk, lakomára és dőzsölésre, melynek fogásait már elfelejtettük. Minderre emlékezem, halványan. De telefonszámára, melyet néhány esztendő előtt még oly gépiesen tudtam, mint ahogy az ember a kötőszavakat ismeri, nem emlékezem többé. Így halunk meg egymás számára. Először egy telefonszám hal meg. Aztán egy illat emléke. Aztán a test, melyhez a telefonszám és az illat tartozott. Aztán minden.

Emlék I. Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt,mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni e kérdésre. Így feleltem: szeretem ezt a nőt, másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit, aki előtte volt. Mikor átölelem, mikor karjaimba zárom, e mozdulattal szeretném  megmenteni a világtól. Nem magamnak szeretném megmenteni: önmagának, esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak . Úgy érzem, valami roppant becses és értékes, amit a sors személyében reám bízott. Legszívesebben mindig csak adnék neki valamit, meleg ruhát, hogy ne fázzon, csillogó ékszert, hogy örüljön, valami szépséget, puhaságot, kedvességet szeretnék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, sőt viszontszolgálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges. Valószínűleg nemcsak azért szeretem, mert szép. Sok szép nőt is- mertem, és egyiket sem szerettem. Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna, kígyók és Lucifer...