Shhh
Egyszer majd elengedem minden sérelmemet. Minden seb és vágás, ki nem mondott szó, kiüvöltött gondolat a semmibe vész. Majd elmúlik...egyszer. A sokk is. Amit a testem nem engedett ki magamból. Mert tudta, hogy túl sok lenne és nem bírnám. Ezért az agyam apró, havi részletekben adagolta belém, csendben, ütemesen kántálva, amit egyszerre éltem meg, de fel nem foghattam: ...kevés vagy...nem kellesz...megaláztak...hazudott...hazugság minden...egyedül vagy...fáj... És a roham, a kiborulás, aminek egyetlen lerészegedetten zokogó éjszakának kellet volna lennie, így elhúzódott 12 hosszú hónapig. És talán még most sincs vége. Csak megpróbálok harcolni a démonaimmal. Mert éjszakánként a sötétben néha újra hallom őket a lelk...