A két kicsi legó!

Csak sóvárogtam...könny száradt az arcomon...Magamnak sem mertem bevallani...titkon vágyódtam!...Megtagadtam!...De Te meghazudtoltál...gyenge vagyok,hogy ezt meg tudtad lépni??...
És Te bízol magadban?...Az arcomba köpött szavak perzselték a bőröm...Hogy látsz így belém?...Néha jól kell tudni feltenni a kérdéseket...
Túl sokat hibáztam már...és túl nagy árral fizettem értük ahhoz,h kételyek nélkül sétálgassak...vakon az életbe...Olykor igencsak elbizonytalanodom...és eluralkodik rajtam a félelem...a pánik... a magány szorítása...Kesergeti...mardossa...marcangolja a lelkem...Remegni kezd a lában...Fuss...fuss...szaladj!...Hallom ahogy dobol a vérem...Mégis tudom maradnom kell...mikor meghallom a hangod s felcsillan a szemem...
S én most is csak itt ülök egyedül...beleveszvén az éjszakába...Csak...ne kergess kételyekbe...ellentmondásokba...Ne törj össze...Kérlek!...Hallgatom a dobolást...mely messze küld a végtelenbe...S mellé...mégis azt suttogja...Csak el ne engedd a kezét!