Hervay Gizella - Zuhanások

 Lélegzetedben alszom el.
Szájad szélét horzsolja leheletem.
Kiülsz fölém az égre. 
Tenyeredbe zuhanok.
Alvadt hajam arcodon végigcsorog.

Ma reggel megöltem magam,
élve földre szálltam e tájon...

... ahol nincs te és én,csak mi vagyunk
nincs múlt és jövő, csak jelenlét.

Tenyeredben születnek újra a dombok,
összefutnak az utak ráncaiban,
ahol jártam, s ahova igyekszem.
Feljön a felhő,szemed alatt
fekszem a fűben.

A nap útja homloktól homlokig ...

... felkel és lenyugszik,
míg meglátjuk egymást.

Hajnal van, és én nap vagyok. 
Egy mondat,

amit ketten írunk,
és nem tudnád se te nélkülem,
se én nélküled.
Ez a fa most szól a levelével.
Ha nem tudok válaszolni, elcsügged
és visszahátrál a fák közé.
Nincs magány,
csak félünk
a találkozástól. 
Most írom homlokomra a ráncot,
amiről fölismerhetsz,
ha eltévedek.
Homlokomról az út a semmibe csorog —
ha nem találsz rám
elfeledlek. 
Ha sokáig nem jössz,
arcod átrendezem,kiretusállak.
Az épülő házak odvai
kivándorolnak a kizöldült ég alá.

A visszhang visszahull
a védtelen torokba.
Kiürül az ég.
Valaki mindig válaszol.
Kihez ütődik ez a mondat?
Kérdezlek, és más felel.
Elgyűrűzik a szerelem,
minden gyermek mindenkié,
minden mondat végtelen.
Jár az idő körbe-körbe,
egyre lejjebb, egyre feljebb,
valaki mindig válaszol.
Egymás szemébe költözünk.

Olyan közelről nézlek,

hogy nem is látlak már.
Kiürül az ég.

Nem az enyém ez a szerelem,

 és nem a tiéd.
Valaki mindig válaszol.
Ma reggel nőni kezd a vekker,
és nem hagyja abba
már soha. 
Nem tudunk már csak úgy szeretni,
ahogy a puszta létért vergődő bogár.
Sárba merülő táj az arcunk,
elmosolyodni se tudunk,
csak mikor egymástól messze visz a vonat.
Távol vagy,
és én egy másik hiányban élek.Valaki mindig válaszol.
Hívj fel, írj levelet,
küldj egy hajszálat legalább,
hogy el ne tévedjek egyedül.

Mert azt hittem három éven át,
hogy a jobb karom vagy,
és én a bal karod.
Két napom van:
egyik szemed, meg a másik.
Két nap alatt
vándorolok a földön.

Oszd meg velem a semmit,

hogy legyen valamivé!
Megteremtlek
egy mosolygásból.

Állok mozdulatlanul
rám fagyott mosolyodban.

A nap minden üzenete a miénk,

de nem látjuk, csak a vöröset, a sárgát,

nem halljuk a fény tagolatlan beszédét,

csak egy-egy villanásra, mikor szeretünk.

De micsoda láthatár,

amibe tenyerünket nyújtjuk

magasan, hogy az égi szél elérje!

Micsoda nyelv,

amire lefordítjuk magunk,

hogy értse a fény!

A bordák mögé zárt harang
meglódul a bőr alatt —
a félrevert jövő. 
Hosszú a hajnal,
holnapra elfeledlek.

Hosszú a hajnal,
életre lehellek.
Túl sokat látunk egymásból —
eltévedünk a test útjain.

Egy jelre várok, hogy megnyíljon
szavaink közt a föld.
Ugyanarra az égre zuhanunk.
Egy cafatnyi ég
fogunk között
elvérző remény, 
és mégis fölfelé visz
minden zuhanás.

Kinyújtja velem kezét a föld,
hogy megérintse gyermekkorát,
de eltéved karomban a mozdulat,
és csak nyúlkál
tétován
a semmibe.

Azt hisszük, értünk hull a hó,
hogy legyen valaki, aki gyöngébb.
Tisztaságra vágyik a hó:
sárrá lenni!
A tétova lélek
kiáll a kiskapuba,
fehérre meszelt kiskapuba kiáll,
várja a hajnalt.
Hajnal van, várja a delet,
dél van, várja az alkonyt,
az alkonyt, az estet,
és behúzza maga után a kiskaput. 
A szabad időt
elnevezik szabadságnak —
és elhiszik.

Addig szeretünk,

míg szabad nem szeretnünk.
Egy darab túlvilágot
könnyebb megvarrni, mint egy inget.
Egy darab glóriát
könnyebb tisztán tartani,
mint a homlok
belsejét. 
Elpusztul, ami nincs a helyén.

Kibicsaklik a szó, ha nem értik:
dadogni kezd...
Olyan alacsony az ég,
mintha nem is lenne már!
Hó, hullj visszafelé!
Szél, fújj visszafelé!
Szeress meg!

A madarak nyáron az őszben repülnek,

ősszel a télben, télen a tavaszban,

nem emlékeznek csak a jövő nyárra, télre.

A folyó csak a tengerbe szaladhat,

hiába fut a térképen felfelé.

A térképek megtévesztenek.

Minden folyónak van egy útja

a föld alatt,

ami kitérők nélkül

a tengerbe visz.

Nélküled lakó vagyok.

Annyi út között

van egy, amelyet megtaláltam.

Más úton már nem mehetek.
Egyetlen lélegzettel
a hajnal leheletében.

Ne reszkess, előbb nyikorog,
csak aztán nyílik ki az ajtó.
Mögötte még üres a szoba.
Pillantásod bebútorozza.
Honnan ez az ismerős szék,
asztal, háromlábú ágy?
Csillagpor széken, asztalon,
ráírhatod a nevedet.
Kivándorol a gyermekkorom.

Csíkos dunyha alatt
egy hajnalig tartó
éjszaka
a tanyán.

Robban az álom, becsapódik,
szilánkot szór szét,
törmeléket kavar,
tölcsért szaggat
a gondolat gyökeréig.
Az álom hazatérés.
Egy cafatnyi ég
fogunk között
elvérző remény,
és mégis felfelé visz
minden zuhanás.
Az álom hazatérés.

Aztán nyolcas sorokban énekelve
felvonultunk az emlékezetbe.

A láthatár mögül lezúdulunk,
és szomjassá tesszük a földet.
Arcunk a jövő arca már,
lassan földbe tűnünk.

Homlokomról homlokodra
kúsznak a ráncok,
arcom fénylik arcodon.
Homlokomról homlokodra
kúsznak a ráncok,
arcom feltámad arcodon.

Lábujjhegyen
a Tejútra lépsz.
Innék egy pohár tejet,
egy pohár tejet innék
kezedből.

Veled lehetnék végtelen. 
Házunk lehetne a világ.
Csak a homlok alatti térkép
hiteles.
Lámpafényben
marmaládé körül
a család.

Nem tudjuk megszokni a súlytalanságot!
Kell egy hely — emlékezik a lábunk,
kell egy hely — emlékezik a szemünk,
ahol megállhatunk,
ahonnan mindent beláthatunk —
emlékeznek bennünk a hegyek.

 Újra kell költeni a mítoszokat!

A kéz nem élhet
holt szerszámokkal
ujjai között!
Az alvó gyermek fölött
a lökhajtásos madár.
Hová rabolja el
a gyermek éjszakáját?
Milyen jövőbe viszi?
Milyen egeken át?
 Ma megint meghasadt az ég,
mögötte a másik
 távolodóban...
Hangjától a harangvirág
most válik el.

Világok járnak ki-be a huzatban,
mosolyod elképzelhetetlen.
Majd meghalok,
és szabad lesz szeretnem.

Elgyűrűző mosoly, szerelem,
kék karika szemem alatt.
Holnapra feltámasztalak.
A két madár közt három tenger,
három tenger s egy hosszú tél.
Egyszerre szállt fel a két madár
egymás felé.

Hallgat az utcazaj,

hangos a csend.

Az elveszett gomb

előgurul.

Kilépnek árnyékukból a fák.

Ez a díszlet a bőröd,

nem tudod levakarni.

Arcod a csend,

lábad a fák,

s az árva árnyak hátad mögött

elhagyott otthonaid.
Nézem a földgyalu útját
három napon át.

Nem vakarom le a bőrömről a romokat.

A bűnt se, ha az,

hogy kapualjakban két tenyér közt

otthont kerestem.a

De nem volt más,

csak a huzat.

Ki-be járt,

tántorogtam.

Még szédülök. De szemed előtt

magam rakok otthont magamnak.

Lábamon kúszik fel lassan a reggel,

mint a vér,

talpammal tudom a földet,
mint mikor még otthon éltem.

Takard ki bőröd,

takard szívverésembe magad!
Fekszem a fűben
szemed alatt.

Otthon a szabadságban.
Tűrhetetlen fényben
tágra nyílt szemekkel,
az út végén is túl,
a hang határain
szemed felé,
a fény forrása felé.

A sötétség mélyén,
ahol a fénybe hajlik.
A szerelem szakadékaiban.

Egy másik bolygón,
egy másik nevetésben.
Rács kettőnk között. 
Ezen a földön,
ahol hozzád találok.