Az ellentmondások mestere
Nem tudom pontosabban hogyan fogalmazhatnám meg ezt a tulajdonságot, vagy életérzést...vagy döntéshozatali alapelvet.
Utálok dönteni. Mert a döntés választás. És néha nehéz okosnak lenni...vagy a szív után menni is, mert közben meg okosak akarunk lenni és a kettő együtt katasztrófa. Én a szív embere vagyok. És eddig jó fele vitt...azt hiszem.
De mégis valahogy minden tettemre igaz, hogy bár a középutat keresem, a kompromisszumokat... (kecske is-káposzta is)....csak a szélsőségek köze vergődöm, miközben nem értem, hogy kerültem oda...vagy ide...
És legtöbbször észrevettem, hogy nem is a cél izgat igazán...hanem az út, mely odáig visz...Szeretem az állandóságot...mégis akkor vagyok nyugodt, míg visz az út...mert úton lenni azt jelenti, tartok valahova...valahova előre...máshova...Ahol talán minden a helyére kerül, mint egy jó könyv végén az összes apró mozzanat...minden vessző és kérdőjel....ahol talán ott az igazság...a jobb...a tökéletes...
Csak türelem is kéne az úthoz...hogyha döcögős, nem megállni és visszafordulni...ha sötét, lámpát gyújtani...ha hosszú, társat keresni rá és megfogni a kezét... S nem visszafordulni, csak mert félek... vagy mert nem tudom merre visz...Menni akarok rajta és mégis úgy érzem vissza kéne fordulnom, másikon tovább mennem, mert talán az a vágy, amihez most nyílt út, már nem az a vágy, amit igazán akarok...
Utálok dönteni. Mert a döntés választás. És néha nehéz okosnak lenni...vagy a szív után menni is, mert közben meg okosak akarunk lenni és a kettő együtt katasztrófa. Én a szív embere vagyok. És eddig jó fele vitt...azt hiszem.
De mégis valahogy minden tettemre igaz, hogy bár a középutat keresem, a kompromisszumokat... (kecske is-káposzta is)....csak a szélsőségek köze vergődöm, miközben nem értem, hogy kerültem oda...vagy ide...
És legtöbbször észrevettem, hogy nem is a cél izgat igazán...hanem az út, mely odáig visz...Szeretem az állandóságot...mégis akkor vagyok nyugodt, míg visz az út...mert úton lenni azt jelenti, tartok valahova...valahova előre...máshova...Ahol talán minden a helyére kerül, mint egy jó könyv végén az összes apró mozzanat...minden vessző és kérdőjel....ahol talán ott az igazság...a jobb...a tökéletes...
Csak türelem is kéne az úthoz...hogyha döcögős, nem megállni és visszafordulni...ha sötét, lámpát gyújtani...ha hosszú, társat keresni rá és megfogni a kezét... S nem visszafordulni, csak mert félek... vagy mert nem tudom merre visz...Menni akarok rajta és mégis úgy érzem vissza kéne fordulnom, másikon tovább mennem, mert talán az a vágy, amihez most nyílt út, már nem az a vágy, amit igazán akarok...
