Márai Sándor
Emlék I.
Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért?
A kérdés érdekelt,mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan.
Iparkodtam felelni e kérdésre. Így feleltem: szeretem ezt a nőt,
másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit, aki előtte volt.
Mikor átölelem, mikor karjaimba zárom, e mozdulattal szeretném
megmenteni a világtól. Nem magamnak szeretném megmenteni:
önmagának, esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak . Úgy érzem,
valami roppant becses és értékes, amit a sors személyében reám bízott.
Legszívesebben mindig csak adnék neki valamit, meleg ruhát, hogy
ne fázzon, csillogó ékszert, hogy örüljön, valami szépséget, puhaságot,
kedvességet szeretnék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, sőt
viszontszolgálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges.
Valószínűleg nemcsak azért szeretem, mert szép. Sok szép nőt is-
mertem, és egyiket sem szerettem. Valami van benne, ami számomra
elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna,
kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.
Talán mirigyműködése miatt szeretem. Vagy, mert a szája lehelete ismerős.
Vagy, mert neve oly ismerősen cseng, hogy halódva is kimondom majd,
mint az egyetlen nevet e földön, mint az élet értelmét.
Szeretni annyi, mint ismerni, egészen ismerni. Miért nem ismertem
igazán a többit, miért ismerem ezt, első pillanattól?
Nem értem.
A kérdés érdekelt,mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan.
Iparkodtam felelni e kérdésre. Így feleltem: szeretem ezt a nőt,
másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit, aki előtte volt.
Mikor átölelem, mikor karjaimba zárom, e mozdulattal szeretném
megmenteni a világtól. Nem magamnak szeretném megmenteni:
önmagának, esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak . Úgy érzem,
valami roppant becses és értékes, amit a sors személyében reám bízott.
Legszívesebben mindig csak adnék neki valamit, meleg ruhát, hogy
ne fázzon, csillogó ékszert, hogy örüljön, valami szépséget, puhaságot,
kedvességet szeretnék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, sőt
viszontszolgálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges.
Valószínűleg nemcsak azért szeretem, mert szép. Sok szép nőt is-
mertem, és egyiket sem szerettem. Valami van benne, ami számomra
elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna,
kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.
Talán mirigyműködése miatt szeretem. Vagy, mert a szája lehelete ismerős.
Vagy, mert neve oly ismerősen cseng, hogy halódva is kimondom majd,
mint az egyetlen nevet e földön, mint az élet értelmét.
Szeretni annyi, mint ismerni, egészen ismerni. Miért nem ismertem
igazán a többit, miért ismerem ezt, első pillanattól?
Nem értem.
Emlék II.
Egy másik napon észrevettem, hogy már nem szeretem. Miért?
A kérdés érdekelt, s szerettem volna őszintén felelni. Így feleltem:
nem szeretem ezt a nőt, mert nem szól lényéből többé az a titokzatos hang,
mely egy időben hívott hozzá, olyan zengéssel, hívással és zúgással, hogy
tengereken is átkeltem volna, csakhogy láthassam, karjaimba zárhassam,
megmenthessem a világtól. Már nem akarom megmenteni a világtól.
Természetesen nagyon sajnálnám, ha beteg lenne, vagy anyagi gondok
kínoznák; küldenék orvost neki, sőt pénzt is, postautalványon . Nem sokat.
Anyagi lehetőségeimhez mérten. Nem olyanok az idők.
Mindez kissé meglep, mert tegnap vagy tegnapelőtt még jelentékenyebb
ajándékot óhajtottam átnyújtani neki, így például mindent, amivel e földön
rendelkezem, s a tetejébe a világmindenség összes elérhető kincseit, sőt
a holdat és a csillagokat is. Mindez természetesen komolytalan volt,
valószínűtlen. Önkívületben éreztem iránta, lázas voltam, ha kiejtették nevét.
Ma nem vagyok már lázas. Úgy látom, mint egy nőt a milliárd nő között,
nem jobb, nem is rosszabb, csak valamivel - egy árnyalattal - szürkébb és
érdektelenebb. Fogai kissé ápolatlanok. Érdekes, ezt nem észleltem azelőtt.
Aztán könnyelmű is, mint mindenki, aki elmondja titkát.
Most már tudom titkát. Hümmögök. Lassan járok az alkonyodó fák alatt,
sétabotomra támaszkodva, s elmélkedem. Tagadhatatlan, gondolom, hogy
kedves és rokonszenves nő volt. Apró hibákkal. Istenem, mind tele vagyunk
hibákkal! Barátsággal gondolok reá, csak éppen a közeljövőben, úgy
a következő két-három millió évben nem szeretném látni.
Neve eszembe jut majd halálos ágyamon, s akkor röviden felnyögök, mint akit
kellemetlen emlék kínoz. Mikor okosodom már meg?
Micsoda erők játszanak velünk?
Nem értem.
A kérdés érdekelt, s szerettem volna őszintén felelni. Így feleltem:
nem szeretem ezt a nőt, mert nem szól lényéből többé az a titokzatos hang,
mely egy időben hívott hozzá, olyan zengéssel, hívással és zúgással, hogy
tengereken is átkeltem volna, csakhogy láthassam, karjaimba zárhassam,
megmenthessem a világtól. Már nem akarom megmenteni a világtól.
Természetesen nagyon sajnálnám, ha beteg lenne, vagy anyagi gondok
kínoznák; küldenék orvost neki, sőt pénzt is, postautalványon . Nem sokat.
Anyagi lehetőségeimhez mérten. Nem olyanok az idők.
Mindez kissé meglep, mert tegnap vagy tegnapelőtt még jelentékenyebb
ajándékot óhajtottam átnyújtani neki, így például mindent, amivel e földön
rendelkezem, s a tetejébe a világmindenség összes elérhető kincseit, sőt
a holdat és a csillagokat is. Mindez természetesen komolytalan volt,
valószínűtlen. Önkívületben éreztem iránta, lázas voltam, ha kiejtették nevét.
Ma nem vagyok már lázas. Úgy látom, mint egy nőt a milliárd nő között,
nem jobb, nem is rosszabb, csak valamivel - egy árnyalattal - szürkébb és
érdektelenebb. Fogai kissé ápolatlanok. Érdekes, ezt nem észleltem azelőtt.
Aztán könnyelmű is, mint mindenki, aki elmondja titkát.
Most már tudom titkát. Hümmögök. Lassan járok az alkonyodó fák alatt,
sétabotomra támaszkodva, s elmélkedem. Tagadhatatlan, gondolom, hogy
kedves és rokonszenves nő volt. Apró hibákkal. Istenem, mind tele vagyunk
hibákkal! Barátsággal gondolok reá, csak éppen a közeljövőben, úgy
a következő két-három millió évben nem szeretném látni.
Neve eszembe jut majd halálos ágyamon, s akkor röviden felnyögök, mint akit
kellemetlen emlék kínoz. Mikor okosodom már meg?
Micsoda erők játszanak velünk?
Nem értem.