"Az ágy közös még. De az agy már nem."

Azóta úgy érzem egyedül vagyok. Hogy ketten élünk egyedül, egymás mellett.
De nem egymással.
Nem lehet erre alapozni egy jövőt. Nem bízhatunk benne, hogy később ez megváltozik és jobb lesz. Mert nem lesz.
Ha már most nem megy, feleslegesen várjuk a megváltást.
A barátom voltál. A legjobb, azt hiszem.
Mindent tudtál rólam, mindent el akartam mondani neked és ez téged mégsem borzasztott.
Azt hittem, türelmes vagy és megvárod, míg a lelkem fiatal viharjai elülnek és megnyugszik, hogy többé nem kell keresnie, ez így jó lesz.
De nem tetted. Sokáig tűrted, az igaz, de a végén mégis feladtad. Mire eleget győzködtelek, hogy Te vagy az, Te kellesz, te úgy döntöttél nem én vagyok, nem én kellek...
És fáj...ez fáj.
Azóta is.
Rendületlenül.
Soha nem fog elmúlni. Mindig ott lesz bennem, mint egy rózsatüske, amit körbeforrott az élő hús és örökre ott ragadt.
Majd megszokom és egy idő után csak annyi lesz, mint egy friss vágás. És nem annyi, mintha lógna az ujjad.
De nem akarok ezzel élni.
Hogy már nem vagy a legjobb barátom, hiába vagy mellettem. Hogy már nem akarsz, bárhogy is küzdesz.
Hogy vége a mesének, amitől úgy hittem, a világ csak arra való, hogy együtt meghódítsuk.