Máshogy 2.0
"Itt állok a háza előtt és nem tudom bemenjek-e.
Megtörtént minden, amitől titkon rettegtem, hogy egyszer így lesz.
Haza mentem a fészekbe, amit veled ketten, közösen építettünk és ott volt ő.
Mindig tudtam, hogy nem adja fel... hogy te nem adtad őt fel. De meggyőztem magam, hogy mindez csak paranoia.
Kitárult az ajtó előttem, mintha nem is az én kezem nyomná le a kilincset, mintha nem is én lépkednék a padlón. Csak mentem előre. És rátok nyitottam. Az egyetlen kép, amit fel tudtam fogni, a szétdobált ruhák mindenütt.
Hogy lehet, hogy nem érzek semmit...mikor ennek pokolian kéne fájnia. Csak a szabadság keze mardossa arcomat. Mintha hosszú idő óta először most végre tisztán látnék. Valami hajt előre. Valami ide űzött Hozzá.
Becsengetek. Itthon van. Ajtót nyit. Rám néz és mosolyog... Aztán meglátja, a könnyeket.
A nappalijában ülünk és whiskyt kortyolgatunk. És csak sírok...És mondom-mondom-mondom... Ő pedig átölel és én hagyom. Nyugtat...ringat... Otthon vagyok... Elalszom.
Ugyanúgy issza a kávéját, mint én: tejjel, egy cukorral. Ezt már régen megjegyeztem, mintha egyszer még tudnom kéne. Csak ülünk csendben, egymással szemben. Rám néz, megkérdi hogy vagyok. De én nem tudom. Belül minden üres. Mint egy behavazott mező.
A lakásban csönd van. Alig van itt bármi cuccom. Talán tudat alatt éreztem, hogy jobb, ha minden amit itt tartok befér a kocsimba. Te nem vagy itthon, szóval van időm mindent gondosan körbejárni, alaposan szemügyre venni még egyszer...utoljára.
Mikor meglátom, hogy az éjjel sem voltál tétlen és kihasználtad, hogy elmentem, eltűnnek a kételyek. Jól döntöttem.
Egy idegen alsónemű hever az ágyon.
Nem tudok itt maradni, mennem kell. Beülök a kocsiba és nem nézem merre megyek. Arra eszmélek, hogy megint Nála vagyok. Előttem áll, fürkésző a tekintete. Nem tudja, miért jöttem. Én sem. Csak azt, hogy akartam. Félelem és következmények nélkül vele lenni. Közelebb lépek, hagyja. Még közelebb...és még egy kicsit... Érzem, ahogy egész lénye vibrál tőlem. Megsimítom az arcát. Nem kellenek szavak. Ajkam az állához ér... és nem bírjuk tovább.
Hosszú évek elfojtott vonzalma tör a felszínre, minden gátat elsöpörve maga előtt. Olyan hatalmas, olyan elementáris, mintha a sors beteljesíthetné végre önmagát. Mint a helyükre kattanó színek a Rubik kockán. Érzem, ahogy minden elsimul bennem.
És én újra ott vagyok. Azon a nyáron... Azon a reggelen.. Veled... És Vele...
Kettőtök közt bújva fekszem...életem legszebb pillanatában."
Megtörtént minden, amitől titkon rettegtem, hogy egyszer így lesz.
Haza mentem a fészekbe, amit veled ketten, közösen építettünk és ott volt ő.
Mindig tudtam, hogy nem adja fel... hogy te nem adtad őt fel. De meggyőztem magam, hogy mindez csak paranoia.
Kitárult az ajtó előttem, mintha nem is az én kezem nyomná le a kilincset, mintha nem is én lépkednék a padlón. Csak mentem előre. És rátok nyitottam. Az egyetlen kép, amit fel tudtam fogni, a szétdobált ruhák mindenütt.
Hogy lehet, hogy nem érzek semmit...mikor ennek pokolian kéne fájnia. Csak a szabadság keze mardossa arcomat. Mintha hosszú idő óta először most végre tisztán látnék. Valami hajt előre. Valami ide űzött Hozzá.
Becsengetek. Itthon van. Ajtót nyit. Rám néz és mosolyog... Aztán meglátja, a könnyeket.
A nappalijában ülünk és whiskyt kortyolgatunk. És csak sírok...És mondom-mondom-mondom... Ő pedig átölel és én hagyom. Nyugtat...ringat... Otthon vagyok... Elalszom.
Ugyanúgy issza a kávéját, mint én: tejjel, egy cukorral. Ezt már régen megjegyeztem, mintha egyszer még tudnom kéne. Csak ülünk csendben, egymással szemben. Rám néz, megkérdi hogy vagyok. De én nem tudom. Belül minden üres. Mint egy behavazott mező.
A lakásban csönd van. Alig van itt bármi cuccom. Talán tudat alatt éreztem, hogy jobb, ha minden amit itt tartok befér a kocsimba. Te nem vagy itthon, szóval van időm mindent gondosan körbejárni, alaposan szemügyre venni még egyszer...utoljára.
Mikor meglátom, hogy az éjjel sem voltál tétlen és kihasználtad, hogy elmentem, eltűnnek a kételyek. Jól döntöttem.
Egy idegen alsónemű hever az ágyon.
Nem tudok itt maradni, mennem kell. Beülök a kocsiba és nem nézem merre megyek. Arra eszmélek, hogy megint Nála vagyok. Előttem áll, fürkésző a tekintete. Nem tudja, miért jöttem. Én sem. Csak azt, hogy akartam. Félelem és következmények nélkül vele lenni. Közelebb lépek, hagyja. Még közelebb...és még egy kicsit... Érzem, ahogy egész lénye vibrál tőlem. Megsimítom az arcát. Nem kellenek szavak. Ajkam az állához ér... és nem bírjuk tovább.
Hosszú évek elfojtott vonzalma tör a felszínre, minden gátat elsöpörve maga előtt. Olyan hatalmas, olyan elementáris, mintha a sors beteljesíthetné végre önmagát. Mint a helyükre kattanó színek a Rubik kockán. Érzem, ahogy minden elsimul bennem.
És én újra ott vagyok. Azon a nyáron... Azon a reggelen.. Veled... És Vele...
Kettőtök közt bújva fekszem...életem legszebb pillanatában."