A lány, akit nem lehet szeretni.
A lány, akit nem lehet szeretni. A lány, akit nem lehet szeretni. A lány, akit nem lehet szeretni.
Én vagyok a lány, akit nem lehet szeretni.
Mantrázom magamban ezt a két mondatot az ágyon kuporodva, ringatózva, mintha csak egy igézet lenne, mely varázsütésre eltüntet engem a Föld színéről.
De nem történik semmi.
Én vagyok a lány, akit nem lehet szeretni.
Mi olyan rossz bennem? Mi a baj velem?-mondogatom. És nem tudom a választ. Közben meg érzem, ahogy az a sűrű, ragacsos folyadék, ami ezzel tölti meg a lelkem, apránként felbugyog a könnyeimen át, míg bele nem alszom.
Nem várt gyerek voltam. Sosem kérdeztem hogy történt. Sosem mondták azt nekem, hogy bár meg se történt volna. Én mégis tudtam, hogy én voltam az oka, hogy a szüleim belekeseredtek egy kényszer házasságba alig húsz évesen. Gyerekkoromtól kezdve éreztem a bűntudatot, hogy miattam boldogtalanok, vigasztalhatatlanok. Hogy hiába lettem, nem tudok akkora boldogságot adni, ami felülírja, hogy a kapcsolatuk egyre borzalmasabb és egyre inkább gyűlölik egymást.
Minden gyerek, akinek elválnak a szülei, magát okolja érte. De én elhittem, hogy így van. Hogy nem vagyok elég jó, szép vagy okos vagy kedves, hogy összetartsam őket. Tudtam, hogy ha nem lennék külön-külön boldogok lennének.
Aztán felnőttem. És megszállottam keresni kezdtem a saját boldogságomat. Azt az embert, aki szeretni tud engem annyira, hogy én is megszeressem magam.
Hát nem találtam meg.
Elsőre annyira beletenyereltem a szarba, hogy a srác, aki elhitette velem, hogy a Nap is értem kel fel, apró üvegszilánknyi darabokra tört össze és még inkább belém sulykolta, hogy engem nem lehet szeretni. Kizárólag ő olyan nagylelkű, hogy erre képes.
Mindenkit elmartam magam mellől. Két öngyilkossági kísérlet kellett ahhoz, hogy rájöjjek nincs igaza. És elhagytam. A mai napi annyira gyűlölöm, hogy csak a halála napján fogok felengedni.
Aztán jöttem még páran. Akiket pont azért szerettem, mert azt éreztették, hogy különleges vagyok. Mint kiderült, ez egy kiváló stratégia arra, hogy valakit párszor megfektessenek, aztán mástszeretek, hiányzikazexem, nemakarokmostsemmikomolyat, mégsemolyanvagymintgondoltam indokokra hivatkozva elhagyjanak. Pár hetes kalandjainknak vége előtt, azért mind igyekeztek, hogy még gyorsan megcsaljanak. Én meg persze megértően hallgattam és bólogattam és közben csendesen összeomlottam.
Eldöntöttem, hogy most akkor szépen összeszedem magam, és zsigerből hárítok minden hasonló szarházit, aki úgy kezdi a befűzést, hogy nahátdeszépszemedvan. De nem jött össze. Mert jöttél te. Aki azt kérdezte hogyvagy. Meg még egy csomó olyat, ami soha, senkit nem érdekelt. És hallgattad, és figyeltél. És viszontszerettél. És én végre megszerettem az embert, aki vagyok.
Az évek teltek és komolyodtunk. A gondokat leküzdöttük, az örömöket átéltük. Az egykori 16 és 22 évesekből mára 24 és 30 évesek lettek. A léha tervekből jövőképet kovácsoltunk.
Csak nem egyet, ez volt a baj. Míg én azt vártam, hogy megkérd a kezem, eltapostál, mint egy leégett csikket. Beálltál a sorba és mást akartál, nem engem.
Aztán mégis megkérted, hogy megbocsássak. S mikor megtettem, visszavontad.
Soha még úgy nem fájt semmi. Ennyire semminek és senkinek érezni magam. Hogy akinek egész elkövetkezendő életed szánnád eldobja és azt mondja nem kell. Mosolyogva persze, hogy ne érezd megbántva magad, hiszen ő még nincs kész erre, még nem elég érett. Adj időt, légy türelmes, légy megértő.
A te-ből ő lett. Mert falat emelt közénk a csönd. Hogy te nem akartad hallani. Én meg nem akartam mondani.
Ő a másik részem, a legjobb barátom, a párom. Ő, aki bizton szeret, jobban mint bárki eddig és eztán. De annyira nem, hogy összekösse velem az életét, úgy ahogy én szeretném.
Én a szeretteim előtt akarom világgá kürtölni, hogy mit jelent nekem, fogadalmat tenni, neki ígérni mindent. Elmondani, hogy míg őt meg nem ismertem nem tudtam elképzelni, hogy érezhet bárki ilyet.
Ő meg ezt nem akarja. Csak mondja. De a nemtettek néha beszédesebbek minden mozdulatnál.
Ő nem érzi ezt. Neki nemezkellaboldogsághoz. Értsem meg!
Megértem. Mert tudom, amit nem mer kimondani. Mert mégsem vagyok az igazi.
Mert nem vagyok elég jó, okos vagy szép vagy kedves. Mert én az a lány vagyok, akit nem lehet (eléggé) szeretni.
Én vagyok a lány, akit nem lehet szeretni.
Mantrázom magamban ezt a két mondatot az ágyon kuporodva, ringatózva, mintha csak egy igézet lenne, mely varázsütésre eltüntet engem a Föld színéről.
De nem történik semmi.
Én vagyok a lány, akit nem lehet szeretni.
Mi olyan rossz bennem? Mi a baj velem?-mondogatom. És nem tudom a választ. Közben meg érzem, ahogy az a sűrű, ragacsos folyadék, ami ezzel tölti meg a lelkem, apránként felbugyog a könnyeimen át, míg bele nem alszom.
Nem várt gyerek voltam. Sosem kérdeztem hogy történt. Sosem mondták azt nekem, hogy bár meg se történt volna. Én mégis tudtam, hogy én voltam az oka, hogy a szüleim belekeseredtek egy kényszer házasságba alig húsz évesen. Gyerekkoromtól kezdve éreztem a bűntudatot, hogy miattam boldogtalanok, vigasztalhatatlanok. Hogy hiába lettem, nem tudok akkora boldogságot adni, ami felülírja, hogy a kapcsolatuk egyre borzalmasabb és egyre inkább gyűlölik egymást.
Minden gyerek, akinek elválnak a szülei, magát okolja érte. De én elhittem, hogy így van. Hogy nem vagyok elég jó, szép vagy okos vagy kedves, hogy összetartsam őket. Tudtam, hogy ha nem lennék külön-külön boldogok lennének.
Aztán felnőttem. És megszállottam keresni kezdtem a saját boldogságomat. Azt az embert, aki szeretni tud engem annyira, hogy én is megszeressem magam.
Hát nem találtam meg.
Elsőre annyira beletenyereltem a szarba, hogy a srác, aki elhitette velem, hogy a Nap is értem kel fel, apró üvegszilánknyi darabokra tört össze és még inkább belém sulykolta, hogy engem nem lehet szeretni. Kizárólag ő olyan nagylelkű, hogy erre képes.
Mindenkit elmartam magam mellől. Két öngyilkossági kísérlet kellett ahhoz, hogy rájöjjek nincs igaza. És elhagytam. A mai napi annyira gyűlölöm, hogy csak a halála napján fogok felengedni.
Aztán jöttem még páran. Akiket pont azért szerettem, mert azt éreztették, hogy különleges vagyok. Mint kiderült, ez egy kiváló stratégia arra, hogy valakit párszor megfektessenek, aztán mástszeretek, hiányzikazexem, nemakarokmostsemmikomolyat, mégsemolyanvagymintgondoltam indokokra hivatkozva elhagyjanak. Pár hetes kalandjainknak vége előtt, azért mind igyekeztek, hogy még gyorsan megcsaljanak. Én meg persze megértően hallgattam és bólogattam és közben csendesen összeomlottam.
Eldöntöttem, hogy most akkor szépen összeszedem magam, és zsigerből hárítok minden hasonló szarházit, aki úgy kezdi a befűzést, hogy nahátdeszépszemedvan. De nem jött össze. Mert jöttél te. Aki azt kérdezte hogyvagy. Meg még egy csomó olyat, ami soha, senkit nem érdekelt. És hallgattad, és figyeltél. És viszontszerettél. És én végre megszerettem az embert, aki vagyok.
Az évek teltek és komolyodtunk. A gondokat leküzdöttük, az örömöket átéltük. Az egykori 16 és 22 évesekből mára 24 és 30 évesek lettek. A léha tervekből jövőképet kovácsoltunk.
Csak nem egyet, ez volt a baj. Míg én azt vártam, hogy megkérd a kezem, eltapostál, mint egy leégett csikket. Beálltál a sorba és mást akartál, nem engem.
Aztán mégis megkérted, hogy megbocsássak. S mikor megtettem, visszavontad.
Soha még úgy nem fájt semmi. Ennyire semminek és senkinek érezni magam. Hogy akinek egész elkövetkezendő életed szánnád eldobja és azt mondja nem kell. Mosolyogva persze, hogy ne érezd megbántva magad, hiszen ő még nincs kész erre, még nem elég érett. Adj időt, légy türelmes, légy megértő.
A te-ből ő lett. Mert falat emelt közénk a csönd. Hogy te nem akartad hallani. Én meg nem akartam mondani.
Ő a másik részem, a legjobb barátom, a párom. Ő, aki bizton szeret, jobban mint bárki eddig és eztán. De annyira nem, hogy összekösse velem az életét, úgy ahogy én szeretném.
Én a szeretteim előtt akarom világgá kürtölni, hogy mit jelent nekem, fogadalmat tenni, neki ígérni mindent. Elmondani, hogy míg őt meg nem ismertem nem tudtam elképzelni, hogy érezhet bárki ilyet.
Ő meg ezt nem akarja. Csak mondja. De a nemtettek néha beszédesebbek minden mozdulatnál.
Ő nem érzi ezt. Neki nemezkellaboldogsághoz. Értsem meg!
Megértem. Mert tudom, amit nem mer kimondani. Mert mégsem vagyok az igazi.
Mert nem vagyok elég jó, okos vagy szép vagy kedves. Mert én az a lány vagyok, akit nem lehet (eléggé) szeretni.