Nem tudom mit mondjak.
Tizenévesen képtelen voltam megérteni hogyan tűnhet el valakiből a szikra, ami arra készteti hogy harcoljon...az álmaiért... egy nemes célért... változásért... az igazáért...
Mert bennem akkor, akkora erő volt, hogy úgy érzetem falakat lennék képes mozgatni a puszta gondolattal is.
Aztán felnőttem. Mármint úgy ténylegesen. Idő előtt persze, mert muszáj volt.
És már értem.
Huszonöt éves lettem, még egy hónapja sincs. Mégis néha úgy érzem, mintha itt rostokolnék már vagy ezer éve a megváltó halálra várva. Mint a nyolcvan-kilencven éves öregek, akiknek már nehezére esik a járás, a mosdás, de még maga a lét is és szánakozva várják a véget.
De nem hinném, hogy ez halálvágy. Egyszerűen csak nincsenek már elvárásaim az élettől.
Mikor még erőm és elszántságom volt hozzá nem mentem, nem tettem...semmit. Mert vártam. Hogy mire, azt már igazán magam sem tudom. Talán csak ráfogtam valamire a maradást.
Most pedig már se akarat, se lehetőség.
Csak egy apró fényű belső hang, ami elégedetlen, ami még küzdene, ami még reménykedik.
A remény egy undorító, hálátlan kis cafka. Elhiteti velünk, hogy még jobb is lehet, hogy még jobb is lesz...csak akarni kell.
Csak akarni...na persze...meg hitelt felvenni hozzá... meg szar helyeken melózni napi tíz órában éhbérért... meg ezért elhanyagolni a családot, hogy legyen miből eltartani őket.
De közben meg ezer felé szakadni-szeretni...akkor is ha már senkinek sincs ínyére.
Meg tenni a jövőért, a környezetért, az állatvédelemért...megpróbálni elmagyarázni agyatlan egysejtűeknek, hogy minden ami mozog él, és ami él az érez is...hogy a hulladékkal és a károkkal amiket termelünk kezdeni kell valamit.
Hogy a gyerekeket nekünk megvédeni, szeretni és jó emberré formálni kell... nem pedig összetörni, hogy egy egész életen át vigyék a mi nyomorúságunkat.
Hogy egymást el kell fogadni és nem indokot keresni a gyűlölködésre.
Elhinni és elhitetni...hogy lehet ez még jobb is. Lesz ez még jobb is.
De már nem megy. Ezeken a napokon, mint a mai...már nem megy. Pedig még történnie se kell semminek. Egyszerűen maga a lét...a többin meg még pláne.
Elfáradtam.
Én...én csak elfáradtam.
Békére vágyom. Igazi békére.
Egy olyan békére, ami ebben az életben talán már sosem jön el.
Valószínűleg nem jön el.
Bár tudnám...hogy honnan jött az az erő akkor bennem. Hogy honnan volt annyi akarat és tettvágy.
Ha tudnám, most újra előszedném. Hogy segítsen ismét embernek lenni...önmagammá válni...egy jobb világot létrehozni.
Mert bennem akkor, akkora erő volt, hogy úgy érzetem falakat lennék képes mozgatni a puszta gondolattal is.
Aztán felnőttem. Mármint úgy ténylegesen. Idő előtt persze, mert muszáj volt.
És már értem.
Huszonöt éves lettem, még egy hónapja sincs. Mégis néha úgy érzem, mintha itt rostokolnék már vagy ezer éve a megváltó halálra várva. Mint a nyolcvan-kilencven éves öregek, akiknek már nehezére esik a járás, a mosdás, de még maga a lét is és szánakozva várják a véget.
De nem hinném, hogy ez halálvágy. Egyszerűen csak nincsenek már elvárásaim az élettől.
Mikor még erőm és elszántságom volt hozzá nem mentem, nem tettem...semmit. Mert vártam. Hogy mire, azt már igazán magam sem tudom. Talán csak ráfogtam valamire a maradást.
Most pedig már se akarat, se lehetőség.
Csak egy apró fényű belső hang, ami elégedetlen, ami még küzdene, ami még reménykedik.
A remény egy undorító, hálátlan kis cafka. Elhiteti velünk, hogy még jobb is lehet, hogy még jobb is lesz...csak akarni kell.
Csak akarni...na persze...meg hitelt felvenni hozzá... meg szar helyeken melózni napi tíz órában éhbérért... meg ezért elhanyagolni a családot, hogy legyen miből eltartani őket.
De közben meg ezer felé szakadni-szeretni...akkor is ha már senkinek sincs ínyére.
Meg tenni a jövőért, a környezetért, az állatvédelemért...megpróbálni elmagyarázni agyatlan egysejtűeknek, hogy minden ami mozog él, és ami él az érez is...hogy a hulladékkal és a károkkal amiket termelünk kezdeni kell valamit.
Hogy a gyerekeket nekünk megvédeni, szeretni és jó emberré formálni kell... nem pedig összetörni, hogy egy egész életen át vigyék a mi nyomorúságunkat.
Hogy egymást el kell fogadni és nem indokot keresni a gyűlölködésre.
Elhinni és elhitetni...hogy lehet ez még jobb is. Lesz ez még jobb is.
De már nem megy. Ezeken a napokon, mint a mai...már nem megy. Pedig még történnie se kell semminek. Egyszerűen maga a lét...a többin meg még pláne.
Elfáradtam.
Én...én csak elfáradtam.
Békére vágyom. Igazi békére.
Egy olyan békére, ami ebben az életben talán már sosem jön el.
Valószínűleg nem jön el.
Bár tudnám...hogy honnan jött az az erő akkor bennem. Hogy honnan volt annyi akarat és tettvágy.
Ha tudnám, most újra előszedném. Hogy segítsen ismét embernek lenni...önmagammá válni...egy jobb világot létrehozni.