Már sziszeg, dohog a vonat, S elránt az alkonyat.
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.
Mert ez nem csak mindig diszharmónia.
Egyszer ez lesz a vesztem.
Soha még ennyi nő-alakra féltékeny nem voltam.
Most mégis érzem, hogy belebolondulok.
Úgy látom magam a tükörben, mint a szellemképes televízió képernyőt. Elhalványulok. Fogy az erőm a káoszban és elveszítem önmagam. Távolodok a valómtól.
Biztosan ezért érzem magam gyengének és sérülékenynek. Supersensitivity.
Gyűlölni. Szeretni. A szerelmet gyűlölni.
Összecsúsztak az idősíkok valahol a végtelenben. És én egyszerre lettem az övé és a Tiéd.
Életem legboldogabb percei ezek, tudom. Óriási szépségüket az elmúlás pillanatai adják. A nagy kontraszt. Hogy leélünk évtizedeket, egy emberöltőt, egy életet anélkül, hogy éreznénk. És megéljük ezt a pár, kézzel számlálható momentumot, melyben egy részünk, egy énünk örökre megkövül és beleborzong a félelmetes boldogságba.
Ezek...ezekben a percekben érzünk. Minden porcikánkkal a nyers, elemi, ösztönéletet. A létezés bizsergését. Mindent.
Ilyen lehet az univerzumnak egy-egy apró lélek születése. Mondjuk egy virágé vagy katicáé.
A belőlem fakadó düh és kétségbeesés is, mintha életet tudna fakasztani néha. Vizet a sziklafalból. Falakat lehet mozgatni vele. A harag, hogy még hatással van rám, hogy még érdekelni tud, hogy mást vajon szeretsz-e, máshoz vajon így érsz-e, másnak hagyod-e... Mert én akarok lenni az első.
Látod, mégiscsak tanultam már tőled valamit...a versengést. És közben talán sikerül azt is, hogy túlnőjek a "más nőkön". Hogy csak a most számítson. És Te. Hogy bízzak. Benned. Is.
Fair play.
Aha.
Hogyne.
Nekem van, neked nem lehet. Nem lehet, csak én. A gyarló emberi mivolt.
Megbénít a félelem. A félelem, hogy elhagysz, hogy más kell. Mást akarsz, mert nem vagyok és nem lehetek teljesen a Tied. Rosszabb napjaimon, mikor minden borús és magamat is feketének látom, ezek az érzések kerítenek hatalmukba, míg le nem taszítom magamat a mély kétségbeesésbe.
A félsz a legnagyobb erő. Tudják ezt már évezredek óta diktátorok százai.
Ha van az a jövő, amit elhittem, hogy megalkossam a MOST-ot, vízbe cseppenő festékpöttyként olvad szét a szorongásom.
Csak az a HA. Több álmot ölt meg, mint a balszerencse.
Az okozza bennem, hogy rettegő őzként rohanok át a bozótoson.
S közben egyszerre élem életem legcsodálatosabb szakaszát, melyre azt kívánom, örökké tartson. Minden mozzanat, minden ölelés, csók, szeretkezés, nevetés, minden éjszakai beszélgetés.
A valómat kapod, a velőmet. Nem tudom eldönteni, hogy megrettent-e téged. Mert minden olyan gyorsan, képlékenyen változik. És a múlt egyáltalán nem biztosítéka a jövőnek.
Egy életre megtanultam, hogy mit jelent a beléd bolondultam.
Beléd is és beléd is.
Fogalmam sincs, hogy ezt hogy hoztuk össze. Hogy három ember élete hogy vág így össze.
Triangulum?
Mindhárom kell hozzá, hogy jól csengjen?
Egy kis harmóniát.
Mert ez nem csak mindig diszharmónia.
Egyszer ez lesz a vesztem.
Soha még ennyi nő-alakra féltékeny nem voltam.
Most mégis érzem, hogy belebolondulok.
Úgy látom magam a tükörben, mint a szellemképes televízió képernyőt. Elhalványulok. Fogy az erőm a káoszban és elveszítem önmagam. Távolodok a valómtól.
Biztosan ezért érzem magam gyengének és sérülékenynek. Supersensitivity.
Gyűlölni. Szeretni. A szerelmet gyűlölni.
Összecsúsztak az idősíkok valahol a végtelenben. És én egyszerre lettem az övé és a Tiéd.
Életem legboldogabb percei ezek, tudom. Óriási szépségüket az elmúlás pillanatai adják. A nagy kontraszt. Hogy leélünk évtizedeket, egy emberöltőt, egy életet anélkül, hogy éreznénk. És megéljük ezt a pár, kézzel számlálható momentumot, melyben egy részünk, egy énünk örökre megkövül és beleborzong a félelmetes boldogságba.
Ezek...ezekben a percekben érzünk. Minden porcikánkkal a nyers, elemi, ösztönéletet. A létezés bizsergését. Mindent.
Ilyen lehet az univerzumnak egy-egy apró lélek születése. Mondjuk egy virágé vagy katicáé.
A belőlem fakadó düh és kétségbeesés is, mintha életet tudna fakasztani néha. Vizet a sziklafalból. Falakat lehet mozgatni vele. A harag, hogy még hatással van rám, hogy még érdekelni tud, hogy mást vajon szeretsz-e, máshoz vajon így érsz-e, másnak hagyod-e... Mert én akarok lenni az első.
Látod, mégiscsak tanultam már tőled valamit...a versengést. És közben talán sikerül azt is, hogy túlnőjek a "más nőkön". Hogy csak a most számítson. És Te. Hogy bízzak. Benned. Is.
Fair play.
Aha.
Hogyne.
Nekem van, neked nem lehet. Nem lehet, csak én. A gyarló emberi mivolt.
Megbénít a félelem. A félelem, hogy elhagysz, hogy más kell. Mást akarsz, mert nem vagyok és nem lehetek teljesen a Tied. Rosszabb napjaimon, mikor minden borús és magamat is feketének látom, ezek az érzések kerítenek hatalmukba, míg le nem taszítom magamat a mély kétségbeesésbe.
A félsz a legnagyobb erő. Tudják ezt már évezredek óta diktátorok százai.
Ha van az a jövő, amit elhittem, hogy megalkossam a MOST-ot, vízbe cseppenő festékpöttyként olvad szét a szorongásom.
Csak az a HA. Több álmot ölt meg, mint a balszerencse.
Az okozza bennem, hogy rettegő őzként rohanok át a bozótoson.
S közben egyszerre élem életem legcsodálatosabb szakaszát, melyre azt kívánom, örökké tartson. Minden mozzanat, minden ölelés, csók, szeretkezés, nevetés, minden éjszakai beszélgetés.
A valómat kapod, a velőmet. Nem tudom eldönteni, hogy megrettent-e téged. Mert minden olyan gyorsan, képlékenyen változik. És a múlt egyáltalán nem biztosítéka a jövőnek.
Egy életre megtanultam, hogy mit jelent a beléd bolondultam.
Beléd is és beléd is.
Fogalmam sincs, hogy ezt hogy hoztuk össze. Hogy három ember élete hogy vág így össze.
Triangulum?
Mindhárom kell hozzá, hogy jól csengjen?