Ady és Csinszka

Jókor menekülsz! A patak csupa bánat.

Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők.

Csattanva lezúdul a zápor a vízre.

Elporlik a csöpp. Nézek utánad.

Elporlik a csöpp. De a test csak utánad nyújtózik, 

az izmok erős szövedéke még őrzi a vad szoritást, a szerelmet! Emlékezik és gyötri a bánat. 

Úgy gyötri a testet utánad a bánat, úgy röppen a lélek utánad, elébed, 

ó, semmi, de semmise már! ez a zápor sem mossa le rólam a vágyat utánad.

Lassú méreg: A fejemben a gondolatok.

“Tudom, hogy engem nehéz szeretni” 

S az idő néha csupán vánszorogván tűnik tova.

Mikor a legnagyobb szükség lenne sietségére.

Néha az ember nem érti, hogy a lábai hogyan tudják még vonszolni a testét.
Tovább vinni azt a terhes, fáradt izomköteget, melyet megannyi fájdalom szaggat éppen odabenn.

A teljes szabadság utáni olthatatlan vágy?
A szabad döntés örök vágyódása?

Egyiket a másikért.

A nyersen világító őszinte pillanatok adják a döntést a kezünkbe.

Az olyan percek, mikor megfáradunk hazudni önmagunknak. Mert nem visz az már semerre sem.

Mikor úgy soroljuk a tényeket érzelemmentesen, minta csupán valami gyógyszer alapanyagok lennének. És mérlegre tesszük Justiciának.

Azok a hazaküldős magányvágyó esték, mikor dobozba zárnál.

Mikor nem hiányzom és nem akarsz engem.

Buborékon át hallottam a szavaid. 

Forgatták bennem a törött üveget.

Ahonnan nem hiányzom.

Egyiket a másikért. 

Nem én hiányzom.

Hanem ő.

Hol az egyik, hol a másik.

A két A.

Most a másik A.

Aki minden igyekezetével betörni vágyott téged. Úgy gyötört, mint hisztis gyerek a kocka formát a kör lyukba, hogy légy, amilyenné ő akar téged.

7 éven  át, jól emlékszem? A bűvös hetes.

De ugyan mi volt benne a lényeg?

Rá emlékeztetlek. Azt mondod. 

Nem teheted.

Nincsen jogod hozzá.

Mert én nem vagyok szörnyeteg.

Hiába mondod, hogy szeretted.

Hiába mondod, hogy szeretsz...engem...mindezek ellenére. Ezek ellenére...

Néha pont azért amilyen, néha meg pont annak ellenére.

Mi a pont azért.?

 

Én nem tudok az lenni, akit csak ezek ellenére.

Nem égethetsz rám egy bélyeget, amely nem vagyok, csupán az eddigi rossz tapasztalataid miatt.

Egy kérdésnek, egy mondatnak ezer fajtája lehet.

Lehet a szavak ugyanazok. De a  kérdező nem.

Reflex.

Már fogalmam sincs sokszor, hogyan kéne viselkednem. Mit szabad vagy nem szabad, netán elvárt tennem...

Mert ha rossz gombra nyomok, Benned bezárul egy ajtó.

Bennem meg kinyílik.

A világra, mely szüntelen vacogtat.

“-Miért nem írsz?
 -Mert csak kavarognak a fejemben a gondolatok, de nem tudom rendszerezni.
 -Akkor írj rendszertelenül.”

Mégis mit képzeltem?

“Egy pillanatra elvesztem a hajad illatában.”


Ez a világ egyik legjobb dolga. A mellkasodon hallgatni, ahogy a szuszogásod álommá csitul.


“Ez most végre egy olyan délelőtt volt, amilyennek lennie kell. Két ember, akik szeretik egymást. Akik nem rég találkoztak.”

Mit hittem?

“Ezek a jövőképek sehol nem találkoznak.”

Erre koncentráljuk és ne a távoli, kusza, zűrzavaros jövőre.

Hogy gondolhattam egy percig is?

"Én soha másban nem csalódom, csak saját ítéletemben." - Fodor Ákos 

(őt is elvette tőlem; akárcsak a “Hol vagy?”-ot...)

Hányszor kell még kimondanom ezt a mondatot?

Kettes pálya - több ló nem indul.

Megint a peron.

Meg a hajnal.

Meg a vonat.



Hajnal van...állok és nézem ahogy a Nap éppen felkel. Némaság, üresség.


Mert egy részem az örökre ott marad Veled. 

A nyitott ablakban állva, ölelve, a márciusi hóesésben. 

Talán már nem is emlékszel, hogy volt ilyen is. Velem.

Meg amikor sétálni mentünk ketten a tóhoz.

Hol vagyunk azok?

Ha bárhová visszamehetnél az életedben, mit élnél át újra?

Én ezeket. Veled.

Megint beszélni sem tudok a könnyektől.

Hát még mindig nem sírtam el az összeset...

Ha minden csillag ég, az a legsötétebb este. 
Hallgatjuk a csendet, megfulladunk benne. 
Mind a ketten tudjuk, hogy el van ez már cseszve.



Te hittél benne a legkevésbé.

Mégis értem megpróbáltad.

“Kell ez nekem? Nem. De mégis.”  - ezt mondtad most.

Te meg én, megérdemeljük egymást. Te meg én, egyformák vagyunk.

Mások szemén keresztül próbáljuk meg szeretni önmagunkat.

Mert minket sosem szerettek igazán. Ezért nem tudjuk, hogy azt hogy kell.

--- DE KI VAGYOK ÉN NEKED? ---

Néha Anna néha A.

Éjjel egyik, nappal másik, körbe-körbe jár.

Sehová sem tudsz sorolni engem, sehová sem illek teljesen. 

Nem is akarok.

Önvád

Hogy hihettem, hogy valami más leszek neked?

Neked.

Aki minden élő nőt megszerez. Pipálgatja a listán, mint a Halál a holtakat.

Akinek minden sarokra jut egy, aki meg akarja "ba*ni".

Akinek a szép nők annyik, mint Báthori Erzsébetnek a szűzlányok.

"Hogy téged a 16 évesek hamvas teste tart fiatalon."

De engem meg te.

Mert nekem te voltál az első, megannyi határban.

Neked.

Aki mindenikbe beleszeret és szereti is mindörökre, míg tart a világ.

Visszaevezgetvén hozzájuk, ha néha-néha van szabad dokk.

Neked.

Akinek mindenre megvan a NAGY Ő.

Én is az akartam lenni.

A NAGY AKÁRMI az életedben.

De.

Mindig van egy de.

Rám még szavad sincs.

Hogy hihettem...

Hogy majd pont én...

Majd pont én feledtettem el veled a nagyokat. 

Majd pont én állítom meg benned az önpusztítást.

Önsorsrontó

~Hányszor vágtad a fejemhez.

Mintha önmagadnak címezve, tükörbe mondtad volna.~

De én hittem, hogy majd pont én...

Majd én tanítalak meg, hogy szeresd és tiszteld önmagad.

Hogy hihettem...

Hogy majd pont én...

Hogy én leszek az az Egy. A különleges.

Az már foglalt.

...

A pótlék vagyok. Rájuk. Mindannyiukra.

Még olyan dolgaim is vannak, amikről édesanyád.

Ady egy életen át Lédát szerette. 

Olyan szenvedéllyel, hogy majd megölték egymást.

Felperzselte őket önnön lángjuk.

Aztán a végén Csinszka maradt meg neki. Pótolni Lédát.

Mert a Lédák már foglaltak.

Nekem. Te. vagy Ady. 

És Szabó Lőrinc és Radnóti és József Attila. És Tóth Árpád. És Pilinszky.

A fájó nagy szerelem, melyben egymást tépve is azt érzem: jobban éltem, mint bármikor.

És Juhász Gyula...

Ő biztosan.

Mert

Anna örök.

Én csak a névsor végén kullogok.

A két véglet.

Pont mint te.

És én nem találom a súlypontot.

De. Nekem. Te.

Az egyetlen, aki kiengedte a szellemet a palackból.

Mert ebben az életben én már sosem szűnök meg szeretni téged.

Bennem élsz és uralkodsz. Örökre.