Naplóbejegyzések 2021

 2021.01.4.

Csak álltam a hidegben, a jeges, esős szélben.

A cigaretta már régen elaludt az ujjaim között. Talán nem is szívtam rendesen.

Hallgattam a vadludakat, ahogy az éjszakai ködös időben is tudják, hogy merre kell tartaniuk. És átkoztam magam, amiért én a vakító fényben sem találom az utat.

Nem akaródzott bemenni a teraszról. Jó volt ott a semmiben, a seholban lenni. Nem nála, otthon, és nem veled. Csak valahol a kettő között egyedül a sötétben.

Próbáltam sírni. Hálát adtam volna minden könnycseppért, de egy sem akart a szemem sarkából kigördülni. Csak bent ültek valahol mélyen, egy dobozban bennem, várakozva.

Én azt akarom, hogy úgy szeress engem, ahogyan én téged.

De azt hiszem, nem tudsz.

Csak bennem gyúlt gázpörkölőnyi láng, amióta arcon csókoltál egy tavaly januári estén a kapuban.

Nem a szex az oka, pont fordítva, az ok miatt nem megy a szex.

 

2021.02.26.

Te nem engem szeretsz. Hanem az érzést, hogy én téged valóban szeretlek.

A kihívás kell neked. Te magad mondtad, attól csak vonzóbb egy nő számodra, ha foglalt.

 

2021.04.19.

Szorongás - mintha egy óriás hosszú karjának nagy tenyerében aprócska, gyönge lény lennék; aki puha mint a papír. Összemorzsol ujjai közt és eltűnök, mint a pernye. De én vagyok az óriás. És velem jön mindenhova.

Nézőpont látókör - csak közelit vett a kamera és én képtelen voltam látni a teljes képet. Aztán hirtelen nagytotálba váltott és minden világosan, tisztán látszott.

Ez is egy élet.

De miért nem tudok én nyugton maradni?

Mi kell még? Mit akarok? Mi nem hagy nyugodni? Mi ez az állandó feszültség, ami bennem van - amióta az eszemet tudom - ?

Mi van ha egyszerűen nem csinálom tovább? Mit akarok én mindig küzdeni?

Mi van ha csak úgy feladom?

 

2021.05.01.

Mintha.

De elég-e a csakúgy, mintha?

Photoshoppolt élet? - beillesztjük magunknak utólag ami jó lett volna

A szeretet nem fáj

Bátor az életben es gyengéd a szexben

Zuhanás vagy lebegés

Platói szerelem

Vagy én szeretek vagy engem szeretnek jobban.

Instant élet.

Az egyik mellett erősödtem, a másikkal nevettem.

„Lelkemet kihajtom egy messzi legelőre, szívem mikor hasad, legyen távol tőle”

Azt tettem, ami a túléléshez kellett.

Manipulatív, befolyásolható.

Csak azután sírni ami lehetett volna

Csak az fáj, ami elmúlt

Akácfa illata

 

2021.06.06.

Vajon lehet-e tartós kapcsolatot építeni, ha mindig csak pont annyit feccölünk bele, amennyi éppen elég a tovább haladáshoz? Jutunk valahova, megyünk előre, de nem olyan tempóban, nem akkora elánnal, elszántsággal.

A lassan felhúzott kapcsolatok általában kiállják az idő és nehézségek próbáját; megerősödött érzelmek, felnőtt gondolkodás. De mégis hány több évtizedes házasságot látunk széthullani annak ellenére, hogy azt hittük jól működik, mert régóta tart. Az eltelt idő egyáltalán nem biztosítéka a közös jövőnek.

Sok mindenben változott értem. Sok mindent megtett értem. Amit ezelőtt, és talán ezután se senki más a világon. De mindig volt ebben valami apró rossz érzésem. Hogy tartozom, hogy elkötelezett. Mert nem kértem, el sem vártam, de hálásnak kellett lennem. Az is voltam, elvárások nélkül is.

Akkor miért nem volt elég? Valahogy a sok más negatívum mellett ez - pont ettől - olyan “pont annyi” lett. Három lépés előre, kettő hátra.

Fura volt h valamit csak értem tegyél, anélkül h neked is jó lenne. Megszoktam h önző vagy.

-igy is erőn felül teljesitesz

-nem érzem magam hősnek

 

2021.06.07.

-Neked egy pörgős pasi kell. Nem egy halvérű.

D pont olyan, jutott eszembe. Pörög, amíg tart a lendület. Amíg az érzelmei - amiket feldolgozatlanul betuszkol egy hajókofferba minduntalan, mikor megélni kéne - le nem rántják a mélybe, be a sötét, füstös kis szoba magányába.

Mániákus depresszió? Bipoláris zavar?

Vagy csak a szimpla élet. Szimplán nekem.

Vajon élete szerelme mennyit látott ebből? Vajon ezért szereti? Vagy ennek ellenére? Ismeri egyáltalán azt, akivel én küzdök?

Vagy ezt csak én láttam így? Nem tudom.

Talán semmi sem az volt, aminek látszott.

Talán az érzelmi nyomás, amely akkor rám nehezedett, a több fronton való megfelelni akarás által, mindent mattszürkévé festett valós színei helyett.

Talán a mondatok, melyeket oly szívesen forgatok a nyelvemen, hogy ostorozhassam magam, nem is pengeélesek, csak gyermekek apró,műanyag evőeszközéhez hasonlatosak.

Már minden olyan távolinak tűnik.

Mintha ezer éve lett volna, mint a többi férfi, akiket valaha szerettem és elengedtem. Mert mindig volt egy másik nő. Mindig ott volt a nagy szerelem, ami nem én voltam és aminek én utat engedtem.

Emlékszem minden szerelmet attól éreztem másnak, hogy elképzelni sem tudtam, hogyan fogom tovább élni az életem nélküle, a másik nélkül, ha mégis szakítanánk. Ettől az érzéstől gondoltam, hogy talán ez a nagy szerelem.

Úgy éreztem, nincs olyan tett, körülöttem olyan tárgy, étel, illat, évszak, melyről ne ő jutna eztán az eszembe.

De most, elnézve sokszor mindkettejük mozdulatait, olyan messze kerültek tőlem. Olyan más lett minden, mint ahogyan elképzeltem. Egyetlen kósza gondolat sem maradt az alap koncepcióból.

Életem legmélyebb, legdédelgetettebb pillanata marad számomra, ahogy kettejük között fekszem. Nem a puszta, vad szex; hanem az intimitás, a tettek mögötti magasztos érzések, a nyers szerelem és szeretet. Megadták nekem, saját egójuk sérülésének árán is, hogy érezzem: szeretnek.

És ez többet jelentett mindennél.

 

2021.06.12.

A csókod, az érintésed kívánom.

De szexet veled már nem.

Már idegen érzés lenne ahogyan belém hatolsz. Mint egy személytelen tárgy.

Mondhatnám, hogy te basztad el az életem, de nem.

Aludnék vele néha.

Kiváncsi vagyok vajon olyankor átjönnél-e.

Engedj el.

Majd ha elég erős leszek hozzá, megpróbálom feldolgozni.

 

2021.06.13.

Ismét E/3

Leült az ágy szélén, magához húzott és azt mondta szeret.

Már olyan régen hallottam tőle, hogy idegenül csengett a szájából. Mintha egy teljesen más nyelven mondott volna olyasmit, hogy szappan.

Inkább reflexből, mintsem átgondoltan válaszoltam, hogy én is.

Majd megköszönte, hogy elviselem. Most erre meg mit mondjak? Hogy szívesen? Hogy nincs mit? De van mit!

Pokoli nehéz ez nekem is, nem csak neki. Sőt. Mivel én úgy érzem átlátom azt is, amit magának se ismer be, még nehezebb.

De közben meg én sem vagyok makulátlan.

Meghagyom az árkot kettőnk között.

 

2021.06.16.

60%ban az eszméletlenül jó szex lehetősége döntött. Ironikus, nem?

A bolygó talán egyik legszexcentrikusabb személyiségéből egy kasztrált bikát csináltam.

Másra kell gondolnia, miközben velem van, hogy neki is jó legyen. Nem tudom ezt másként kezelni, csaj egy egetrengető viccnek. Máshogy nem lehet ezt a mondathoz, a mögötte álló érzéseket feldolgozni. És nem az egoizmus szól belőlem, csak a túlélési ösztön.

Inkább akkor hozzám se ért volna.

Hiányzik a szex. A vele való szex. De közben meg már nem akarom. Nem akarok többé vele lenni. Kelletlen lett.

Milyen idegen vagy ismerős arcok keringenek a fejében közben?

Néha meg egyszerűen már csak úgy valakit akarok, egy ismeretlent, akivel. Se nevek, se érzések. Se belső káosz.

 

2021.06.17.

Miért csinálod ezt veled?

Mindig mikor már úgy érzem, képes vagyok elengedni téged, teszel vagy mondasz valamit, amivel újra visszajátszod magad a szívemben, a falon túlra.

A nem érdekel és a belehalok érzések között tengődöm.

És ettől aztán tényleg úgy érzem, hogy belepusztulok, nem bírom tovább.

Állandó nyugtalanságban élek, örökké várva rád.

Sosem lettél egészen az enyém, mégis belém égtél.

Baszhatom, hogy ki másnak kellek, ha én csak veled akarok lenni.

 

2021.06.27.

Már rájöttem,miért csinálják ezt úgy mások.

 

2021.07.08.

Átsöpört rajtam durcás gondolat, hogy én csak erre vagyok jó neked, hogy talán már csak ennyit jelentek neked. Szövetségest a bajban.

Tudom, azt mondtam elfogadtam, hogy baráti a viszonyunk extra együtt alvással; de ha szerinted nem barátok vagyunk, akkor mik? Érzel még szerelmet, vonzalmat?

Én néha úgy érzem, vagy több legyen vagy kevesebb. Vagy tényleg csak barátok legyünk vagy vágjunk bele rendesen, minden akadály ellenére.

Mert a köztes állapot egyikünknek sem jó. Legalábbis nekem nem jó.

Csak találgatom, hogy mit jelentek neked. Nem akarom kierőszakolni a válaszokat, szeretném, hogy magadtól mond mi van benned. Mert én így szoktam.

Van, hogy mindent megadnék, hogy úgy szeress, ahogyan én téged; de ezt nem lehet erőszakkal.

Minél jobban keresem, hogy hogyan lehet ezt jól kezelni, annál inkább elveszek benne. Be kell ismernem, hogy nem tudom hogyan kellene menedzselni a kettőnk viszonyát.

Tisztában vagyok vele, hogy többet érek, mint a pár éjszakás kalandok, és maradéktalanul megértem minden érvedet. De ennyi idő elteltével bizony felmerül a gondolat, hogy itt én vagyok a bibi. Vagy nem vonzódsz már hozzám vagy ennyire haragszol rám még mindig, hogy akaratlanul is befolyásoltalak.

Nem tudom.

 

2021.07.31.

Menj el, kérlek. Megint hónapok óta tudomást sem veszel az óhajomról. Mint ahogyan előtte éveken át sem.

Nem bírok már magammal. Egyre dühösebb vagyok.

Csak hagyj egy kis időt, egy kis levegőt.

 

2021.07.31.

A vega meg a vegán. Milyen szép kis filmes sztori lenne. Egy másik életben.

 

2021.08.01.

Azt az embert akarom megtalálni magamban, aki te is megérdemelsz.

 

2021.08.07.

Legalább a szennyesed itt hagytad nekem. Legalább az nem tátong olyan szánalmasan és üresen, mint minden a házban nélküled.

2021.08.08.

Fogkefék

Tavaly vettem egy fogkefét neki. Várva arra, mikor nálunk aludva használni fogja.

Mikor furcsa családként majd együtt állunk a mosdónál esténként.

De nem jött el. Nem lett se közös fogmosás, se család.

Az a nyamvadt bambuszdarab azóta is ott hever a polcon, bontatlanul a dobozában. Nem tudtam sem kinyitni, sem odaadni, sem kidobni. Mintha ezen múlna.

De nem ezen múlik. Hiába vár rá. Ahogyan én is.

Nem ezen múlik. De min múlik? Mit kéne tennem? Milyennek kéne lennem?

Az enyém meg egyedül árválkodik az üveg pohárban, mert már egyik párja sincsen velem.

Egy darab fogkefe.

Annyira szomorú.

 

2021.08.08.

„Visszatér a tavasz, s te maradsz a virágom,

Ha itt leszel, veled elfeledem a szomorúságom”

Sosem kérdezted miért választottalak téged. Nem hitted, hogy így lesz. Én sem.

Azért tettem, hogy bebizonyítsam neked, igenis értékes vagy. De még inkább, hogy igenis létezik olyan nő a világon, aki úgy szeret téged, ahogyan vagy. Őszintén, teljes, tiszta szívéből. Nem csupán a hibáid ellenére, de azokkal együtt csak igazán, azoktól csak még jobban.

Miért vagyok én ilyen hülye? Miért szeretek olyat, akinek csak egy alvós párna vagyok?

Mennyire borzalmasan fájdalmas ez az egyoldalúság. Mennyire szánalmasan bénító.

Mennyire megérdemlem, hogy ezt kapom vissza azután amit tettem.

Hogy gyűlölöm tőle a világot. Magamat. A többi nőt. Téged.

De legfőképpen az elviselhetetlen gondolatot, hogy nem én és mégis én.

 

Fehérneműben ülök a teraszon.

Bár süt a nap, és melege még az aszfaltot is átfűti, én vacogok, hogy a fogam is összekoccan.

Estikornél.Rozéfröccs.

Visszajössz, ha kiengedlek?

Miért nem tudsz szeretni engem?

Nem kell már elengedned. Már régen megtetted. Abban a percben, hogy másra gondoltál, miközben velem feküdtél le. Egy ágyba, egy kapcsolatba.

Barátság extrákkal. Mindig vágytam rá. És téged találtalak rá alkalmasnak. De amíg nem ugyanazt érzem amit te, addig csak kínzom vele magam.

Ne csókolj meg többet. Nem kell a kötelező formalitás, ha nem szeretsz.

Ez már csak a megszokás. Már csak azt kell megtörni.

Könnyebb lenne átvinni ezt az egészet valami másba, ha én sem szeretnélek már.

De nekem ez nem ilyen egyszerű.

Vágyni egy olyan kapcsolatra, ahol tiszta lapok vannak, amiben nem bántjátok egymást. Úgy tűnik, ez nem megy.

Pedig néha bármit megadnék érte.

Életem legnehezebb feladata lesz elengedni téged és felépülni.

A veled, általad megélt mélységek és magasságok meghatározó formálói lettek a jellememnek, így mindig a részem maradsz.

 

2021.08.10.

„-Lehet a B verzió? Hogy nem beszélünk egy hétig?”

Eszedbe jutott, hogy már rég elengedtél engem?

Egy hét.

Egy hetem van kiszeretni belőled.

 

2021.08.12.

Azt hittem a tévére könnyebb elaludni. De nem az. Rád volt könnyű elaludni.

 

2021.08.18.

Az, hogy én ezt valakivel megtettem - ráadásul olyannal, aki a legkevésbé sem érdemelte meg - annyira elfogadhatatlan számomra, hogy nem tudok így élni.

Dolgozik bennem az élni akarás, de ez a visszavonhatatlan, visszafordíthatatlan, túl súlyos, túl mély.

Mindegy, hogy milyen okból történt.

Mindegy hogy mire lehet fogni.

 

„-Az egyuttalvas belefér még ezek szerint?

-Hát nekem igen, nincs senkim.

-Nekem sincs, nem azért. „

Csak rohadtul nem vagyunk már együtt sehogy sem.

Belefért. És az a jó éjt puszi is meg a reggeli búcsú csók.

 

2021.09.06.

Nem tudom mennyire beteges, hogy a mentális egészségemhez tudom kell, hogy te jól vagy.

Micsoda szép oximoron.

 

2021.09.10.

Nem vagyok jól.

Jól akarok lenni.

Többségében jól vagyok.

Kevesebbszer vagyok rosszul.

Néha nagyon rosszul vagyok.

Jól vagyok.

 

2021.09.11.

Össze fogok omlani. És rettegek, hogy a lehető legrosszabb pillanatban következik be.

Úgy jönnek-mennek a pánikrohamok bennem, ahogyan a tenger a partot mossa.

Két férfit szerettem eddig igazán életemben. Magamnak sem tudom megmondani, melyiket jobban, melyiket igazán. Melyikkel volt jobb a szex.

Csak azt, hogy mindig is szeretni fogom őket, amíg a szívem utolsót nem dobban.

Mindig ők lesznek életem szerelmei. Egyik ezért; a másik azért.

Mindig az enyémek lesznek. Legbelül a szívemben, sohasem fogom tudni elengedni őket.

Csak a hiányt hagyják maguk után. Hogy miután mindkettejük visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul beleitta magát a lelkembe - egészen a szívizmok rostjaiba-most sehol se legyen.

 

2021.09.12.

Egy perccel több kellett volna, hogy újra beléd szeressek.

Ha együtt alszunk, reggelre biztosan megint visszaesem beléd.

Teljesen következetlenek vagyunk.

Nem megy a csók, a szex. Nem megy, hogy együtt legyünk. Hogy pár legyünk.

De nem megy a nem csók sem, a külön sem, a barát sem. Mik vagyunk? Mi ez? Mit csinálunk? Mi lesz ebből?

 

2021.09.26.

Ki lehet sírni magunkból a bánatot?

Ki lehet kapcsolni a reflexeket?

Hogy a saját szívverésemet többé ne higgyem a lépteid zajának?

Hogy ne várjalak? Ne szeresselek?

Hogy elengedjelek?

 

2021.10.10.

“Annyira fáradt vagyok. Nem tudok nélküled aludni.”

Egyfolytában gondolok rád. Hiányzol. Hiányzik a MI közös életünk.

De mikor itt vagy sorolom magamban az ellenérveket.

Néha belül elsírom magam és közben azt mantrázom neked térdre borulva, esdeklőn;

Kérlek, bocsáss meg nekem. Kérlek, gyere vissza. Kérlek, menjünk el innen végre együtt.

Azt hiszem, valójában nem akarok Ővele lenni. Azért próbálom minden érvvel lebeszélni magam róla; és abban a hitben lenni, hogy ő sem akar engem.

Mert ha vele lennék, az egy teljesen új kezdet. Valami egészen másé. És nem biztos, hogy azt én tényleg akarom. Onnan már nincs visszaút hozzánk.

 

2021.10.13.

De akkor miért nem vagyok vele boldog és elégedett?

Miért nem elég?

Miközben tudom, hogy nem csak D részéről nem megy. De az enyémről sem.

Az igazat megvallva tudattalanul mintha mindig is szabotálni próbáltam volna a kapcsolatunkat.

Mindig erősebben éltem át a rossz pillanatokat és kevésbé élveztem a jókat. Tudtam, hogy ezeknek jobban kellene örülnöm, mint amit kivált belőlem.

Az állandó bizalmatlanság, a féltékenység, a veszekedések.

Volt egy idő, mikor annyira féltékeny voltam rá, hogy szó szerint rajta akartam kapni valakivel. Úgy mentem, hogy meglepjem; úgy hívtam, olyat kérdeztem. Hogy azt mondhassam: tudtam.

Mert az elejétől fogva azt éreztem, hogy ez nem lehet igaz.

És nem is volt.

Nem szerettél engem egy hónapnál tovább.

És én tudtam. Csak nem akartam.

Te meg nem mondtad.

Ijesztő, hogy tulajdonképpen valamelyest megnyugodtam, mikor mindennek vége lett. Megkaptam az önigazolást, hogy tessék, én tudtam; én megmondtam; engem nem lehet szeretni.

A szenvedély fogott meg. Az impulzív személyisége, a harcias természete, az illabilitás, ami magamra emlékeztet. És a szex. Ó, pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Mikor még csak tényleg a barátom volt, mikor még alig ismertem. Éjszakánként forgolódva arra gondoltam, bármi áron, de én le akarok feküdni vele. Tudni akarom milyen érzés.

És csodálatos volt. És pontosan tudtad mit szeretek.

De igazából nem ezt tudtad, nem engem ismertél.

Hanem az összes többit lányt, akikkel dolgod volt. Úgy tűnik minden nő teste ugyanazt akarja.

Elszomorító.

 

Most meg itt vagy nekem őrlángon. Közlöd, hogy szemernyit sem kívánsz; nem is vagy már szerelmes jó egy éve.

De szeretsz, értsem meg. Hogy fontos vagyok, hogy talán már az A.-nál is több; hogy azért nem fekszel le senkivel, mert tudod, akkor elveszítesz.

Hát itt van, tessék, ezt akartam. Tessék, örülj! A barátság extrákkal.

Kimondatom veled, hogy annyi nő közül én vagyok az egyetlen, aki nem izgat fel. Hogy halljam, hogy fájjon, hogy észhez térítsen, visszarángasson a valóságba. Hogy ellökhesselek, hogy ne szeresselek.

És mégis várom, hogy hátha. Hátha egyszer rájössz, hogy epedsz értem.

 

2021.10.24.

Mindent elveszítettem.

Megvolt mindenem és én nem tudtam értékelni. Nem tudtam elhinni, élvezni.

Üresnek éreztem. Pedig az most van.

Küzdök, mint disznó a tükör jégen.

De tudom, hogy végül úgyis veszíteni fogok.

Legyőz.

És én belehalok.

 

2021.11.01.

Az ágy szélén ülök és ringatom magam, miközben a könnyeim folynak az arcomon.

5 olvasatlan üzenet. Vajon mit írhattál most nekem?

A legjobb alkalmat választottad, hogy eszedbe jussak; tudsz időzíteni.

A sötétbe suttogom bele magamnak, hogy “ne írj neki vissza”, engedd el, fogd fel. Neki se vagy több.

Előre-hátra, előre-hátra, előre-hátra. Ütemesen, mint az órán a másodperc mutató, csak ringatom magam tovább.

És elolvasom.

És mint egy kislánynak karácsonykor az ajándék fölött nekem is nagyot dobban a szívem.

Utánad. Érted.

Én nem akartam. Én nem akartam senkit. Én nem nem akartam ezt. Én nem akartam beléd szeretni. Én nem akartam semmit sem.

Én csak a gondolatokkal játszadoztam.

Nem-nem-nem-nem. Tik-tak, tik-tak, tik-tak, tik-tak.

Felállok. Becsukom az ajtót a sötétben, azt, ami legbelül van; lakatot tekerek rá és elfeledem a zárkombinációt, hogy többé senki ki ne nyithassa a lelkem.

Én nem akartam odaadni. Istenazatyám, tiltakoztam rendesen, de nem tudtam megállni.

Mint a vasreszeléket a mágnes, úgy szippantott magába szemcsénként, óráról-órára.

És én elfogytam ellenkezni.

Nem maradt erőm harcolni.

“Soha nem fogok veled kezdeni” hangzott a mondat Pest felé a számból az autóban. De már akkor tudtam, hogy óriásit hazudok.

Talán időben zártam be az ajtót; talán még nem szökött ki semmi rajta; talán még visszaránthatom a pórázt, hogy ne legyek naiv szerelmes megint elérhetetlenbe.

 

Két paplan van ágyamon.

Várva valakire, akivel együtt fekhetünk benne.

Eredetileg másnak raktam, hogyha néha együtt alszunk. De Prága előtt már nem tudtam tovább vele lenni, zavart a jelenléte.

A bonyolult kapcsolatunk túlságosan nagy nyomást okoz, hogy néha úgy érzem összeroppant.

Talán ha mindent bevallanék neki, akkor talán elmúlna.

De mi lesz most? Míg kezdjek ezekkel az érzésekkel?

 

2021.11.02.

Hogy soha többé nem alszok-e veled?

Nem tudom. Mégis mit lehet erre felelni?

Ha valamit megtanultam másfél év alatt, az az, hogy soha nem mondjam, hogy mit fogok vagy mit nem fogom tenni. Mert mindig alakulhat máshogy, mindig történhet valami, ami annyira kizökkent minket a saját valóságunkból, az ép elménkből, hogy bármit képesek vagyunk megtenni a túléléséért.

Nettó érzelmi zsarolás egyébként. Ügyesen manipulálsz mindenkit és közben mindenki mást ezzel gyanúsítasz. Ironikus.

Kívülről nézve a kapcsolatunkat azt látom, hogy te sosem szerettél engem igazán. Te csupán használtál engem. Mikor mire.

Azt mondod, mellettem érezted magad először igazán férfinak. De az valójában arról szólt, hogy hagytam magam általad irányítani, sodródtam az árral, az eseményekkel, kedveztem neked, akkor is, ha nekem rossz volt, hogy én ne bántsalak, hogy hátha attól jobban érzed majd magad.

Alárendeltem magam az akaratodnak, de ez nem a te hibád, hanem az enyém.

Ha valakit szeretsz, akkor azt akarod, hogy boldog legyen. Akkor is, ha neked attól nem jó vagy kifejezetten rossz. Mert meg akarsz tenni érte mindent.

De ha szeretsz valakit, akkor nem játszol vele, nem kínzod, nem gyötröd addig, míg magából kikelve összeroppan. És nem hibáztatod azért, ha kikéred a véleményét és aszerint cselekedsz és rosszul sül el.

Nem hárítod rá a felelősséget.

Ha valakit szeretsz, észreveszed, ha olyan mélységeken megy keresztül, hogy az öngyilkosságot fontolgatja.

Mi nem teszünk jót egymásnak. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, de mi a legrosszabbat hozzunk ki a másikból.

Hosszú hónapok kemény munkája kellett ahhoz, hogy ezeket ki tudjam magamnak mondani bűntudat nélkül. Hogy elkezdjek megbocsátani magamnak. Hogy lássam magunkat a valónkban. Hogy nemet tudjak mondani, ha az nekem nem jó. Hogy ne érezzem szar embernek magam, ha nem teszek meg valamit, amit nem akarok. Ahelyett, hogy a pánikrohamot igyekszem leküzdeni, mert olyat teszek ami elemi ellenkezést vált ki a testemből.

Hogy kiszeresselek belőled. Hogy túléljem.

Életem egyik legnehezebb feladata volt. És még mindig úgy érzem, hogy egy hajszál választ el attól, hogy visszaessek. Mint drogos a szerre.

Egy függő függője lettem.

Megszállottan hajszolsz mindent, amire egyszer rákattansz. Én is csak egy “szer” voltam. A pszichológus, a rajongó, a barát, a cinkos, a zen, az indulat, a speed, a kóma, az anya, a kurva, a párna. Minden egyszerre. Mikor mi.

De más cucctól eltérően rólam könnyebb leszokni. Mert én meg tudom vonni magam tőled.

És téged is magamtól. Most. Már.

 

2021.11.04.

Bántalak, mert nem tudom megadni neked azt, amire szükséged van és amíg az életedben vagyok elfoglalom a helyet attól, aki képes lehet erre.

 

2021.11.06.

Szeretnék abban a naiv hitben élni, hogy van a világon egy ember - nem is olyan távol - aki képes minden hibám, minden rossz tettem ellenére szeretni engem.

Mint a filmekben. Hogy nem számít mit tettünk a múltban, hogy milyen égbekiáltó bűnöket követtünk el, az a valaki úgy lát minket, ahogyan mi szeretnénk magunkat. Amilyenek a legjobb valónkban vagyunk. A kimaxolt önmagukat, akik belül mindig is lenni akartunk.

Talán amíg élek csak hinni fogok benne. Talán egyszer rájövök, hogy az ág ember égsz végig itt volt az orrom előtt.

De az is lehet, hogy ezt a férfit tálcán nyújtotta felén az élet, és én nem tudtam élni lehetőséggel, mert túlságosan féltem. A kudarctól, a valóságtól, attól, hogy nem élnénk túl, ha ez a csodálatos kapcsolat, ez ág időszak véget érne.

Talán minden igyekezetem ellenére ebbe fogok belehalni, hogy mindig túlságosan félek és nem merek élni. És mindig a másiktól várom a felmentést.

 

2021.11.07.

Ha az ágyamban visszatalálok a saját helyemre, talán Ő is ide talál mellém.

 

2021.11.21.

Csak feküdtem a hátamon és néztem a plafont, ahogyan az ágyra csiptetett kislámpa fénye diszkréten bevilágítja a szobát, miközben ő ott szuszogott mellettem, míg a légzése lassan mély álomba halkult.

Ez az ember 10 kerek évvel idősebb mint én vagyok. 10 kerek évvel fiatalabb, mint a szüleim. Egy másik generáció. Vajon miért nem kezdtem soha a korombeliekkel?

Hirtelen tudatosult bennem, hogy ezért. Ez a pasi egy igazi hús-vér férfi, a velejéig, a labujja hegyeig. És úgy vonz magához, mint éji fény a nyári bogarat.

Az első perctől kezdve, ahogy megláttam. A lélegzetem elakadt, ahogyan sötétkék öltönyben, teli mosollyal leült velem szemben és 5 percen belül borozni hívott.

Esküszöm, abban a pillanatban nagyon bántam, hogy foglalt vagyok.

Azután mindig izgatott mi van vele, hogy pár szót néha beszélhessek vele.

Mert volt benne valami. Valami megfoghatatlan, valami titokzatos, valami amitől úgy éreztem, hallani akarom ahogy nevet, hozzá akarok érni, a szemébe nézni. És valami, amiből tudtam, hogy piszok jó vele a szex.

Én a szerelembe vagyok szerelmes, az érzésbe, a pillangókba, a vibrálásba, a kezdeti feszültségbe. Ahogyan megtalálom bennük azt az egyetlen apró szárított rózsát, színes zoknit, hajtogatott rendet, amitől kinyílik a szívem és értük repes tovább.

Hát ki lenne érdemesebb rá, mint az a férfi. Aki mellett életemben először éreztem magamat vonzó, felnőtt, fiatal nőnek.

 

 

2021.12.18.

Kifuttatok minden történetet, hogy végül visszakanyarodhassak hozzád.

 

2021.12.25.

Az érme két oldala, akit elhagytak és aki elhagyott.

Szép kis forgatókönyv a sorstól.

„Jobbat alszom és ez neked köszönhető.

Jó, hogy itt vagy.”

 

 

2021.12.28.

Ismételgetem magamban a nevedet, mint egy varázsigét. Pakolnálak jobbra, balra de nem tudlak hova tenni.

Ki leszel az én életemben?

Hiányzol és vágyom rád, de nem vagyok beléd szerelmes.

Mégis van, hogy állandóan veled akarok lenni. Aztán azt érzem, jó ez így, lazán, semmi kötöttség. Valahol ez az, amire mindig vártam.

De többet akarok belőled.

Még mindig úgy vonzódom hozzád, mint akkor először. Sőt, jobban, hiszen már tudom, mit nyújtasz. És ebben benne van a kihívás, hogy én is meghódíthassalak.

 

2021.12.30.

10 év után először töltöm nélküled a szilveszter. És piszkosul hiányzol. Főleg esténként. Hogy odabújjak hozzád, a hátadra simuljak és hallgassam, ahogy lélegzel. Ahogy álmodban magadra húzod a kezem és elmosolyodsz hangosan.

És még most is úgy hiányzol, mikor napokig nem látlak, mintha együtt lennénk még.

Nagyon szerettelek, most is szeretlek és mindig is foglak. Ahogy írtam: akkor most mindig. Te vagy a másik felem.

Az egyik.

Gyűlölöm magam, amiért nem tudott nekem ez elég lenni, hogy a többi részt nem tudtam én kipótolni és megadni magamnak is, neked is mindent, amit érdemelsz.

Mérges vagyok magunkra, hogy hagytuk az időt elúszni és így lassan minden olyan értelmetlenné vált. Sablonossá, hétköznapivá. Elveszítettük egymást a csendben.

Életem legnagyobb hibája volt, ahogyan elengedtelek. És mégis, nem leszek rá képes sohasem.

Úgy élsz bennem, olyan eleven még itt bent a MI, hogy bármikor tudnám folytatni.

De azt nem szabad tovább vinni. Az nem volt jó. Megrekedtünk. Se együtt, se külön nem fejlődtünk tovább. Hogy még nem, már nem, vagy egyáltalán nem, azt talán örök kérdés marad.

Mindig bánni fogom, hogy nem ment.

Bocsáss meg, hogy nem adtam eleget, bocsáss meg, hogy nem tudtalak jobban tartani, támogatni,

Bocsáss meg, hogy nem szerettelek ennél jobban,

Bocsáss meg, hogy nem voltál elég, nem voltunk elegek,

Bocsáss meg, hogy betörtelek, hogy összezúztalak, hogy összetörtem a szíved. Egyiket sem tudatosan, és remélem nem szándékosan.

Eddig utánad sírtam, most érted.

El kell engedjelek. Hagynom kell, hogy boldog lehess, hogy más boldoggá tehessen, úgy ahogyan én arra soha nem voltam képes.