Naplóbejegyzések 2022

 2022.01.01.

Elmegyek újévkor négy napra egy félidegen pasival külföldre - azt se tudom hova.

Aha. Szóval akkor tulajdonképpen mire is számítok?!

Nem hinném, hogy a kölcsönös megjátszás esete áll fent, miszerint “biztos nem kellek, ezért úgy csinálok, mintha te se”. Itt szimplán nem kellek és kész.

De akkor most megint mi a francot is csinálok?

 

2022.01.03.

Kiölted belőlem, hogy ragaszkodó legyek.

 

2022.01.09.

A szívem szakad meg, ha eszembe jut, milyen kétségbeesett arccal kérdezted:

„-Nem akarod?

-De, csak nem akarok neked rosszat.”

De. Persze, hogy akarom. Nagyon is. Én is.

Nem sikerült lebeszélnem téged magamról. És ennek nagyon örülök.

Mert igen, igazad van: “ez nagyon úgy néz ki, hogy több lesz”.

Azt hiszem…talán…megint kezdek szerelembe esni. Ha még időben megállok, talán nem esem tovább. Talán most a megfelelő emberbe. Talán most jó lesz.

Ez nem volt még meg. Azok a maguktól értetődő mondatok, szavak, tettek, mozdulatok. Amitől úgy érzem magam nőnek, ahogy csak egy férfi mellett lehet.

Álmomban mindig ilyeneket képzeltem, de valahogy nem tudtam senkit rávezetni, hogy erre vágyom. Talán ők nem voltak ilyenek, talán én nem ismertem a módját.

Az ahogyan a derekamon fogsz, magadhoz húzol, megcsókolsz. Ahogyan kifejezed, hogy felizgatlak, hogy kívánsz. Hogy félálomban is téped le rólam a nadrágot és belém bújsz, mert nem bírsz magaddal, mert azt mondod megőrjítelek.

Nem tudom ez az-e, ami valóban boldoggá tesz. De tudom, hogy ez az, ami hiányzott. A többségében lágy, kellemes, mély szerelem mellé szükségem volt a vad, szenvedélyes, állatias birtoklása vágyra.

 

2022.01.10.

Azt hiszem mindig csak te leszel képes szívből, mindenestül szeretni engem.

Egyedül fogok meghalni. És nem azon van a hangsúly, hogy egyedül. Hanem, hogy nélküled. Azt hiszem, szándékosan szabotáltam a kapcsolatunkat, mert tudtam, hogy mellettem soha nem tudnál igazán boldog lenni.

Mert én gyűlölöm magam. És amíg ez így van, mást sem vagyok képes szeretni teljesen.

Téged kellett volna választanom, tavaly ilyenkor. És együtt ünnepelni csodásan a 10 éves évfordulónkat.

Én akkor is téged szerettelek, tudtam akkor is. Én bizonyítani akartam. De minek? Kinek?

Életem legnagyobb hibája volt. És helyrehozhatatlan.

Előre meg vissza tönkretettem mindent.

Kérlek, bocsáss meg nekem egyszer. Mert én magamnak sosem fogok.

 

2022.03.17.

Nem tudom ez a történet meddig tart. Persze az ember sosem tudja ezeket előre. De néha megéreztem, vagy csak azért mentem bele, mert nagyjából tisztában voltam a végkifejlettel.

Egyszer az van bennem, hogy rövid lesz. Másszor, hogy talán ő lesz a férjem. Mert ő olyan ideális férj lenne; normális élettel.

Lehet, egy rövid, ámde tartalmas házasságunk lesz végül.

Szeretem. De nem mondhatnám, hogy szerelmes vagyok. És mivel ő maga azt vallotta, nem tudja mi a szerelem, így nem is érzem frusztráltan magam; vagy nyomás alatt, hogy hogyan kéne éreznem.

Senki más nem fog olyan közel kerülni többet hozzám úgysem, ez már biztos.

És talán ez jobb is így.

Talán a normális pont ettől normális, hogy vannak határaink, hogy azok élesebbek, erőteljesebbek. Hogy nem forr egybe szorosan a te meg az én. És nem egyek vagyunk, hanem csak mi.

Mindig úgy éreztem, olyan társra vágyom, aki mellett szabadon lehetek az az őrült, aki valójában vagyok. Sőt, hogy a megfelelő társ még inkább képes lesz ezt kihozni belőlem, a valódi énemet.

Ezért olyat kerestem, aki megért, aki olyan, mint én.

De mi van, ha olyan ez, mint a színek, egyik erőteljesebb a másik mellett, ha eltérőbb.

 

2022.07.09.

Érzem, hogy sírni volna most jó…

Nem tudok aludni. Most mikor végre tudnék, nem megy. Nem tudok egyedül aludni. Pedig hidd el, próbáltam. Kell valaki, aki mellettem szuszog. Akit szeretek, akihez vonzódom. Aki ugyanúgy szeret engem.

Csak említettem neki és vett a szalámiból, amit szeretek. Csak annyit mondtam, ennék… és hozott. És én elsírtam magam, amikor észre vettem. Álltam egyesül a konyhában éjjel, pár szelet szalámival a kezemben és sírtam. Mégis ki csinál ilyet?

Miért nem ment ez? Miért van ez így most?

És a férfira gondoltam, akivel az éjszakát töltöttem. Akinek ugyanúgy odagömlyödöm a hátához, mikor együtt alszunk, 8 hónapja. Az már majdnem egy év. Hiányzik, aggódom érte és büszke vagyok rá. Szeretem a társaságát, amit kihoz belőlem, amikre késztet, de nem kényszerít engem. És mégis alig tudjuk egymásnak kimondani, hogy szeretlek. Persze, előfordul, nagy ritkán. De igaziból egyikünk se igényli.

Azért hagytam el a párom, hogy földhöz verjen a nagy szerelem. Most meg ősz óta élek egy kapcsolatban, amiben gondot okoz az intimitás. Ironikus.

Párterápiára kellett volna mennünk. De naivan azt hittem, meg tudjuk mi ezt oldani ketten is. Most már tudom, a pszichológus azért kell, hogy tompított legyen amit mondunk, hogy a közeg elvegye az élét az olyan mondatoknak, mint az “úgy érzem ez kevés nekem” vagy a “nincs köztünk szenvedély”. Ő a villámhárító, hogy ne fájjon úgy se kimondani, se hallani az igazat. Én ezeket nyersen dobtam oda, keményen és szárazon. És fájtak, ütöttek, rúgtak. Mindkettőnket.

Még most is tanulom, hogy ne bántsak, ha egy az egyben kijön a számon az érzésem.

 

2022.07.16.

Egyedül is csak veled akarok lenni.

Nem tudom, hogy ez a társfüggőség-e vagy csak te vagy a mindenem, de e nem tudok egyedül lenni. Ahhoz ott kell lenned neked is, hogy jó legyen.

 

2022.08.28.

Az elengedésbe mindig belehalunk kicsit. Akkor is, ha jó érzéssel, meggyőződésből tesszük és akkor is, ha fájó szívvel.

Nem tudlak elengedni. Egy részem haldoklik ettől. A szívem üszkösödni kezdett. És inkább belepusztul egészen.

Ha valaha méltó lehetnék még a szerelmedre én bizony küzdenék piszkosul. Mert már tudom, amit akkor nem: hogy az egymásra tálalás nem csak úgy jön, azért keményen meg kell dolgozni, azért szenvedni kell, azért áldozatokat kell hozni.

Feladni és újrakezdeni mindennap.

 

2022.09.08.

Megtalálni az igazit…

Régebben azt hittem megérezzük ki az igazi. Mint egy villámcsapás, úgy csap belénk rögtön a felismerés.

-Miért mit érzünk?

-Ma már tudom, hogy nem ez a fontos; hanem, hogy kit nem.

-?

-Szorongást.

 

2022.12.12.

Sosem voltam olyan jó, hogy megkaphassalak, és ezt legbelül mindig tudtam.

Nem foghatok mindent az önbeteljesítő jóslatok erejére, de azt hiszem mindent megtettem azért, hogy a legszörnyűbb félelmem beigazolódjon.

Ha visszamehetnék az időben az életemet is odaadnám.

Hogyan felejthettem el egy perce is, hogy mit jelentünk egymásnak, hogy mit jelentesz nekem, hogy te vagy a világom, az életem, mindennek az értelme számomra.

Ha egyszer meg tudsz nekem bocsátani,

 

2022.12.13.

Sajnálom B. , de nem fog menni.

Szívem minden erejével küzdöttem, de én ebbe belepusztulok.

Ha csak halnék, az jó lenne, az gyors és kíméletes.

De én pusztul ok, lassan és fájdalmasan. Minden egyes perc egy hosszú haláltusa.

Elbasztam. Úgy, mint még soha, úgy ahogy nem lehet rendbe hozni.

Bár visszamehetnék az időben, hogy mindettől megkíméljelek, leginkább önmagamtól.

Sajnálom, kimondhatatlanul, végtelenül sajnálom, hogy tönkretettem az életedet. Remélem eztán boldog lehetsz.

Köszönöm, hogy voltál nekem, hogy megmutattad mi a szerelem, hogy szerettél, hogy kicsit élhettem veled.

Csodálatos ember vagy, aki fényt hoz mindenki életébe.

Bármit is tettem ellened, tudd, hogy örökké szeretlek!

 

2022.12.16.

Gyerekkoromban mindig énekeltem a mesék főcímdalát. Kívülről tudtam a Kacsameséket, az Aladdint. Némelyiknek a mai napig nem tudom a pontos szövegét, de ez nem is volt fontos. Egyszerűen jó volt énekelni. Ez is egyike annak az egyszerű és színtiszta boldogságnak amit csak gyerekként tudunk átélni.

Szeretnék néha visszamenni és megmondani annak a 6-8 éves E.-nek, hogy csak ez számít. Hogy az életben csak a legegyszerűbb dolgok tehetnek a legboldogabbá és mélyen a szemébe nézve megértetni vele, hogy csak önmagának akarjon megfelelni, senki másnak, mert az nem fogja boldoggá tenni. Csak időszakosan, hogy aztán fájdalmasan múljon el minden igyekezet.