Analóg naplóbejegyzések

 2007-2016

 

Sosem vágytam még egyszerre két ilyen ellentétes dologra; hogy minél hamarabb felnőtt legyek és had maradjak még tovább gyerek.

 

Annyira el akartunk menni innen, hogy már semmi sem követeli a maradásunkat. Egyedül maradtunk. Nem gondoltam volna, hogy ketten is lehet egyedül lenni.

 

Te érzed?

A szikrát, melyet kialtattunk magunkban? Mintha soha nem is létezett volna. Te érzed még? Hogy megvan köztünk; ami akkor első látásra, mondatra? A mi lenne, ha … A mindent elsöprő akarat, bármi legyen is belőle.

Én még látom, ha rád nézek. Még érzem a szikrát, amit az első csóknál lobbantottál fel bennem.

Emlékszel? Azokra a kíméletlenül őszinte pillanatokra, mikor mindenről megfeledkeztünk, úgy élveztük egymás társaságát. Nem érdekelt, hogy azt lásd, amit szeretnék, magamat akartam mutatni.

Egyszerű, sebzett emberek, akik kinyíltak egymásnak.

Érdemesnek találtuk egymást arra, hogy szerethessen bennünket.

 

5 évem hatalom, 5 évem eladom.

Bár tudnám, hogyan lehet visszaszerezni azt a pluszt, amiért engem választottál. Mirelit életérzés.

Egész jó kis esztrádműsort kreáltam magunkból, nem igaz? Mindent beleadtam a meggyőzésbe, hogy nyertem, miközben nem érzem a győzelmet. Mert a hit elveszett útközben. A hitem abban, hogy MI összetartozunk, hogy minket bizony egymásnak teremtett a Jóisten is.

Elvettétek tőlem, TI ketten.

Hogy nem vettem észre a nyilvánvalót? Miért nem akartam?

Te sosem szerettél belém teljesen, igazán, csak láttál bennem valamit, ami érdekelt, ami felizgatott.

Csak két idegen jókor volt, jó helyen. Puszta tények . Ez maradt belőlünk. Fabábuk a babaházban, akiket egy felelőtlen gyerek ott hagyott.

 

Az emlékek a sarokban állva várják a legóvatlanabb pillanatot, hogy az agyunk olyan bugyrát fedjék fel előttünk, melyről azt sem tudtuk, hogy létezik.

 

Soha el nem ért álmok temetője ez a vidék. Én azt hittem, úgy volt, hogy úgy lesz …

A teraszon ültünk félmeztelenül és mezítláb. Hűvös nyár végi este volt, az égen tisztán fénylett minden csillag. A korlátnál gomolygó füstöt néztem, miközben a szex utáni cigit szívtad. Mögém léptél és felmutattál: „Ott a Tejútrendszer, nézd!”

Tökéletes pillanat volt.

 

 

„Azért drága barátom, mert olyanok vagyunk, mint ez a vörös fal: elméleten ragyogóan működik, de a gyakorlatban mégis befuccsol.” Gyűlölöm, aki lettél és szörnyen szeretem, azt, aki voltál.

 

Az éjszakai rémálmok néha sokkal ijesztőbbek, mint a valóság, mert olyankor minden nehéz és törékeny. Egy véget nem érő, sáros, fekete szántóföldön állok, körülöttem foszladozó köd, átszűrődik rajta egy kevés napfény, de mégsem látom mi van mögötte. Megpróbálom megfogni, beleakad az ujjam, mint egy halászhálóba, de nem moccan. Az ég palettájának összes színe egybefolyik, miközben megpróbálom szétválogatni.

 

És akkor dühös lettem rád, a gyerekek félelmet nem ismerő, határtalan dacával. Hát, hogy jössz te ahhoz, hogy boldogabb vagy?

 

Néhanapján egészen higgadt érdektelenséggel lennék képes végignézni, ahogy ez az egész semmivé foszlik. A szerelem nem mindig elég, bárhogy küzdesz is. Van, amit hagyni kell a maga útján távozni. Van, hogy akit szeretünk, egyszerűen elveszik az emberben és már nem úgy szól, nem úgy simul, nem úgy néz ránk. Két idegen fekszik az ágyban egymás mellett.

Lelültem az ágy szélére és pásztáztam a szobában lévő tárgyakat, mint annyiszor. Igyekeztem mindent megjegyezni, minden emléked vonalát, formáját, színét, hogy visszaidézhessem a napokon, melyeken mocskosul hiányzol. Mintha az ember citromként facsarná a saját szívét.

 

Ott ültünk egy bárasztalnál négyen, a két múltam, a jövőm és én. És akkor egyszerre minden értelmet nyert: a lehetőségek, a szerelmek, a bánat. Tartozékok. Bástyák.

 

Már nem beszélsz hozzám, nem maradt mit mondanod nekem. És én hiába szólnék, üres a lépcsőn a helyed. Hiányzol; hallod ahogy ezt gondolom?

Homályba vész, ami pár napja még élénken világlott, ahogy ketten ülünk az őszi estében, a meleg aszfalton, Bélám, emlékszel? Mikor közelebb húztál a motoron, hogy ne fázzak, mert nem volt rajtam kabát? És én áhítattal hallgattam minden egyes szavad, magad, őt, a történteket, a történeteteket a pergő levelek között.

Azt mondtad, akkor szeretsz valakit igazán, ha évekkel később sem vagy képes elengedni a szívedben hagyott darabját. Még érzem a hiányod, pedig csak félszerelem, ami hozzád fűz.

Mert magaddal vittél minden utat, melyen rózsa terem, minden önfeledten guruló korcsolyást, a dalt, amit akkor dúdoltam neked, a meleg, őszi , csillagos estéket.

Megérkezett a tél és befagyasztott mindent benem, ami rád emlékeztet. És talán a friss hó is elnyomja majd a bennem kongó üresség visszhangját.