Visz a vonat, megyek utánad...
Az égre
írj, ha minden összetört… És, ha nem érek fel odáig?... Akkor jó lesz pár
füzetlap meg a toll csattogása… S halk szavaim, miket rájuk vetek, szálljanak
az égig… Zokogva-kacagva, csendesen… Minden nehéz és törékeny… mint a foszló
kőfal… az ujjaimat még átereszti ugyan,
de a tenyerem már beleütközik… Átüt rajta a fény,mégsem látni semmit… még egy kibaszott
jelzőlámpa sincs…De kihalt egy környék…Én
elmegyek most, hazamegyek… s reggelre én már messze futok… Mennék én, de
merre is az a haza?...A nagy Nihilben,ahol elönt a béke…mintha betolnék egy
karomnyi spanglit…aztán vághatom a füstöt,hogy kitaláljak,mielőtt én leszek a
valószerűtlenül agyzsibbadt, boldogságkómás Pimpike, a kék csuvi…aki valójában
farkas… Én szeretek magamnál lenni… csak annyira, amennyi az épeszű őrültséghez
kell… Kiszínezni a lelkem…Csak épp most összefolytak a színek a kibaszott
palettán… én meg nem győzöm őket szétválogatni… Ha megunom, felülök a vonatra és megyek utánad...talán
ma még meg is talállak…Már sziszeg, dohog a vonat…s elránt az alkonyat…Most fűt
bolond-sok álmom…S én áldalak újra,
drága kis éltem, hálásan, kevélyen…minden
kis percért, amelyben örültem…És kacaghat itt a nádas körültem…A szép
Holnapnak, meg nem érkezettnek vagyok királya,kinek az álma szent…
