csillaghullás
Írnom kellene,mert kikívánkozik,de nem tudom,hogy mit,hogy hogyan...nem jönnek a jó szavak,csak dobálja az agyam a gondolatokat...összegyúrja őket egy masszagolyóvá és itt pattogtatja a falak között...
az egész eddigi életemet úgy töltöttem,hogy valami rettegésszerű gyerekes hiányérzet volt bennem...Még akkor is,ha épp minden rendben volt,mert akkor meg azt éreztem,hogy máris szomorú vagyok,hogy egyszer el fog múlni...Ezért hajszoltam magam mindig és mindig tovább valami újba, ami megadta nekem azt a pillanatot, ami éltetett, amit akkor éreztem, amire onnan emlékszem...
Emlékszem még dolgokra...dolgokra, amiket gyerekkoromban éltem meg, alig több mint tíz éve és mégis olyanok,mintha évszázadokkal ezelőtt történtek volna, valami távoli univerzumban,ahol minden szép és jó...És bár már akkor rég nem volt rendben semmi,én nem tudtam róla és ezért boldog voltam...Még könnyű volt a lelkem, még voltak szárnya,még repült,ha akart...nem volt rajta vágás,sem pedig ragasztószalag...
Sokszor eszembe jut az a reggel,talán az első, talán az egyetlen, ami azt a pillanatot adta...A megfoghatatlant...a kimondhatatlant...Akkor még nem gondoltam,hogy egyszer ennyit ér...
Korán reggel volt...emlékszem,hogy sütött be a nap az üvegen...Hűvös volt, de nem fáztam pizsamában,papucsban...Emlékszem a vizes sövényre...a rücskös betonra...a nap melegére...a virágos harmatillatra...Béke volt bennem...Olyan béke,amit az első ember érezhetett,mikor csak ült a mezőn és csodálta a tájat...
Aztán ennek hamarabb lett vége,mint ahogy hittem,kipukkadt apró darabokra,mint egy túlfújt lufi, s én kezemben ezzel az apró lufidarabbal,kétségbeesetten megrekedtem a gyerekkor kapujában...
az egész eddigi életemet úgy töltöttem,hogy valami rettegésszerű gyerekes hiányérzet volt bennem...Még akkor is,ha épp minden rendben volt,mert akkor meg azt éreztem,hogy máris szomorú vagyok,hogy egyszer el fog múlni...Ezért hajszoltam magam mindig és mindig tovább valami újba, ami megadta nekem azt a pillanatot, ami éltetett, amit akkor éreztem, amire onnan emlékszem...
Emlékszem még dolgokra...dolgokra, amiket gyerekkoromban éltem meg, alig több mint tíz éve és mégis olyanok,mintha évszázadokkal ezelőtt történtek volna, valami távoli univerzumban,ahol minden szép és jó...És bár már akkor rég nem volt rendben semmi,én nem tudtam róla és ezért boldog voltam...Még könnyű volt a lelkem, még voltak szárnya,még repült,ha akart...nem volt rajta vágás,sem pedig ragasztószalag...
Sokszor eszembe jut az a reggel,talán az első, talán az egyetlen, ami azt a pillanatot adta...A megfoghatatlant...a kimondhatatlant...Akkor még nem gondoltam,hogy egyszer ennyit ér...
Korán reggel volt...emlékszem,hogy sütött be a nap az üvegen...Hűvös volt, de nem fáztam pizsamában,papucsban...Emlékszem a vizes sövényre...a rücskös betonra...a nap melegére...a virágos harmatillatra...Béke volt bennem...Olyan béke,amit az első ember érezhetett,mikor csak ült a mezőn és csodálta a tájat...
Aztán ennek hamarabb lett vége,mint ahogy hittem,kipukkadt apró darabokra,mint egy túlfújt lufi, s én kezemben ezzel az apró lufidarabbal,kétségbeesetten megrekedtem a gyerekkor kapujában...