Csak saját ítéletemben...
"én sohasem másokban csalódom, csak saját ítéletemben"
Fodor Ákos
Az ember a húszas évei közepe felé eléri a végleges cinizmust.
Ez az a kor, amikorra már sikerül mindenkiben csalódnod aki fontos. Legalább egyszer. A szüleidben, a családodban, a barátaidban, a szerelmedben. Rájössz, hogy az egyetlen, aki örökké lojális, az saját magad és a kutyád. Elég kiábrándító.
Aztán rájössz arra is, hogy a megannyi járhatónak tűnő és ígéretes út közül a való életben csak kettő van. Vagy globális szinten élsz, vagy szuverenitásban. Vagy úgy élsz, hogy minden erőddel megpróbálsz ezen a nyomorult és elcseszett világon segíteni... Vagy ebben a nagy rakat szarban igyekszel a magad is kupacát a lehető legjobbak legjobbjává tenni és nem tudomást venni arról, mi folyik a falak mögött...míg szép lassan elkorcsosul és elillan a lelked és már semmi sem számít.
Azt hiszem nyilvánvaló, hogy én melyik utat akarom járni. És ehhez eldöntöttem két dolgot a jövőmre nézve: nem lesz gyerekem. soha. és innentől nem hiszek Istenben. Mert nem hozok létre egy újabb érző élőlényt, aki boldogtalanságra ítéltetett és nem imádkozom ahhoz, aki elnézi,hogy a teremtényei gyilkolnak, éheznek, szenvednek, kínoznak és élő szöveteiken belül pusztulnak.