Üvölts!

Már talán a február is elmúlt, mire eljutottunk az igazi egymásba ordítós, falcsapkodós hisztiig. 

Addig az egyig. 

Az utolsóig. 

Akkor. 

Nem bírtam tovább. Muszáj volt annyira, teli torokból kiüvöltenem mindent. Mindent, ami addig szétfeszítte a lelkemet, és úgy préselte össze a szívemet, hogy a tudat is fizikai fájdalmakat okozott.
És te sem bírtad már tovább. Hogy visszaköpd a képembe, hogy nincs igazam, hogy már túlzásba viszem. És ha nem állunk meg mindketten, minden kárba vész. És elvész. Örökre és visszavonhatatlanul, mintha soha nem is létezett volna.

És akkor megálltunk.

Karon fogtál és beültetted a zokogástól elmosódott arcomat a kocsiba és nem engedted, hogy bármerre is elfussak.

Mert azt mondtad szeretsz. És én is szerettelek téged. Tudtad, bármit mondtam is. Tudtad, bárhogy tagadtam is.

És azt mondtad, addig nem szállunk ki, míg meg nem beszéljük.

És kocsikáztunk. Éjszaka. Hajnalig. 

Hallgattunk. Vagdalóztunk. Gyanúsítottunk. És üvöltöttünk, hogy a hangunk majd szétvetette a kocsi falait.

És én csak sírtam.

Hogy évről évre nézem, ahogy a barátaim megvalósítanak mindent, ami én valaha lenni akartam. Minden tervemet, minden szerepemet az életben, amit elképzeltem. És boldog vagyok tőle, mert örülök Nekik, mert fontosak Nekem.

De én közben valahol elmaradtam. 

Nekem pedig már csak te, az amerikai álomból.

És akkor már te sem.

Mert könnyebb volt neked elárulni engem és vele magadat, mint inkább megküzdeni azzal amivé lettünk.

Fogalmam sincs hol rontottuk el.

És most sem tudom, hogy egyáltalán helyre hoztuk-e már...vagy valaha helyre hozzuk-e...hogy akarjuk-e.