Had menjen...

Őszintének lenni. Mindenek felett.
Ezt vallottam, mióta csak az eszemet tudom. Mert van abban valami büszkeség, hogy mikor valaki eléd áll és megmondja az igazat, te állod. Mert tudod, hogy nem omolhatsz össze. Más előtt soha.
De van az úgy, hogy mikor te magad vagy, aki odalép és szinte önkéntelenül buknak ki a szádon a szavak, melyekkel sértesz, de mégis az igazat mondod.
És akkor már tovább nem kellesz.
Mennyibe fáj a kimondott érzelem?
Nekem eddig sokba.
Akivel csak lehetett, összevesztem.

(Aztán majd odavágod nekem, hogy 'Pont te?! Aki folyton a szánkba rágta, hogy ŐSZINTESÉG, meg tisztelet, meg megalázás... Pont te csináltad ezt meg?! Hát mi a fasz van veled? Menj a picsába, de komolyan!'
Én meg majd visszafröcsögöm keserűen felnevetve, hogy 'És mégis mire mentem vele? Asszed ért valamit ez az egész szent beszéd bárkinek is? Mindenki csak szegény hülyének nézett! Még én is magamat! Hogy pont ilyen embereknek próbálom ezt megmagyarázni, akik magukon kívül senkivel sem törődnek. És azt hiszik a világ és más emberek szíve mind az ő játszóterük. És ti mind meg is tettétek. Velem! Még ő is! Tudod, hogy fájt?! Közel sem annyira, mintha most visszakapnám...)

Mert ha nagyon őszinte vagyok... Veled, veletek, a világgal...akkor talán most elmondanám, hogy azt mondanám...
Talán már nem akarok a barátod lenni. Mert már nem kapom meg tőled, amire egy baráttól szükségem van.
Talán soha nem is voltunk barátok, csupán ivócimborák.
Hogy igenis haragszom, amiért a legnagyobb ellenségemmel szóba álltok.
Hogy még mindig fáj. És talán nem bocsátom meg sosem.
Hogy még mindig sokkot kapok tőle.
Hogy...talán...már nem szeretlek annyira...hogy talán...már átcsúsztál B tervnek...mert folyton csak vársz...vársz eldönteni mi legyek az életedben...
És talán ezért bármit megtennék...hogy döntésre késztesselek...

(Hát én. Sutba dobtam az elveim és elengedtem minden szabályom. Most mindent szabad. Szabad tisztességtelenül játszani. Talán én most más leszek. És megteszem.)