Porcelán teáskészlet
Mikor igazán dühös vagyok és minden sok, sőt elég...magamban látom, amint török-zúzok. Tányérokat, vázákat, képkereteket. A legszebb porcelán teáskészletet. Teli boros üvegeket. Vagy azokat éppen iszom és gyújtok mellé egy szál epres cigarettát.
És kiülök a lépcsőre.
A fejemben mindig így rakok rendet. Hogy kiülök a lépcsőre és megnyugszom. És lélegzem.
Aztán elképzelem a lezárást. Ami tíz éve az én bástyám.
Hogy bepakolom a bőröndöket, táskákat. A kis jóságokat a kocsiba. Beülök és útbak indulok. Egy szó vagy magyarázat nélkül bárkinek is.
Odaérek. Ott már vár a ház, amit részletre megvettem.
És én rácsukom a kaput Minderre.
Egy életre, amit sosem ment élnem.
Egy anyára, akinek biztonsági hálója voltam egész eddigi éltemben.
A párra, aki nem akar elvenni.
A helyre, ahol az emberek kegyetlenek és az álmok meghalni jönnek.