Őszintén szólva... Őszintén mondom... Őszintén... Őszintén.
Milyen elcsépelt szófordulattá satnyult. Pedig mennyi minden rejlik benne.
Azért használjuk, hogy felmentést kérjünk az alól, amit valójában, igazán érzünk.
Fura nem? Elnézést kérni azért amit érzünk...mintha irányíthatnánk.
Őszintén szólva... gyűlölöm az életem. Attól kezdve, ahogy a napjaim telnek; addig ahogy éppen kinézek.
Őszintén szólva... nem akarom már ezt... nem EZT akarom.
Annyira szánalmas...és röhejes.
De ha őszinte vagyok, nagyon szeretlek. Te vagy a legjobb barátom. Aki látott már szárnyalni és látott már zuhanni, mégis mellettem maradt.
És tudom, hogy szeret. Talán úgy, ahogy eddig még senkit.
De ez nem csak ennyiből áll. Ha ez lenne megírva, nem olyan könnyedén kéne mennie mindennek, ahogy sima üveggolyó gurul a hibátlan csempén?
Hiszek benne, hogy mindenkinek megvan a párja a világban.
De sokszor felötlik bennem a gondolat, hogy nem te vagy.
Nem hinném, hogy az igazi hazudna nekem...megcsalna, mikor életem egyik legnehezebb szakaszában vagyok... hogy inkább engem bántana meg, mint bárki mást... hogy inkább rám kényszerítené, hogy lapuljak, mintsem a családjával szembe szálljon értem... hogy megkérném a kezem, csak hogy megbocsássak... hogy aztán inkább visszavonná gyűrűvel a kezemen... hogy nyolc évet elvenné az életemből ígéretekkel és “majd”-okkal... hogy csupán 5+3 év hiszti, könyörgés, megalkuvás árán kérné, hogy legyek a felesége. ...
Őszintén mondom... hogy nem...csak.
Hogy néha azt kívánom, bár sose találkoztunk volna. Vagy hagytalak volna el inkább az elején. Vagy mikor először, másodszor, harmadszor akartál megcsalni. Vagy amikor megtetted és pont ugyanaz lettél, mint az a többi, aki egy-egy részemet megölte és eldobott, mint a szemetet.
Nem jó ez így
Hiába akarok jó dolgot, ha az indok hibás. Hogy azért akarok munkát, hogy legyen pénzem elhagyni.
Had örüljenek anyádék, hogy igazuk lett.
Milyen elcsépelt szófordulattá satnyult. Pedig mennyi minden rejlik benne.
Azért használjuk, hogy felmentést kérjünk az alól, amit valójában, igazán érzünk.
Fura nem? Elnézést kérni azért amit érzünk...mintha irányíthatnánk.
Őszintén szólva... gyűlölöm az életem. Attól kezdve, ahogy a napjaim telnek; addig ahogy éppen kinézek.
Őszintén szólva... nem akarom már ezt... nem EZT akarom.
Annyira szánalmas...és röhejes.
De ha őszinte vagyok, nagyon szeretlek. Te vagy a legjobb barátom. Aki látott már szárnyalni és látott már zuhanni, mégis mellettem maradt.
És tudom, hogy szeret. Talán úgy, ahogy eddig még senkit.
De ez nem csak ennyiből áll. Ha ez lenne megírva, nem olyan könnyedén kéne mennie mindennek, ahogy sima üveggolyó gurul a hibátlan csempén?
Hiszek benne, hogy mindenkinek megvan a párja a világban.
De sokszor felötlik bennem a gondolat, hogy nem te vagy.
Nem hinném, hogy az igazi hazudna nekem...megcsalna, mikor életem egyik legnehezebb szakaszában vagyok... hogy inkább engem bántana meg, mint bárki mást... hogy inkább rám kényszerítené, hogy lapuljak, mintsem a családjával szembe szálljon értem... hogy megkérném a kezem, csak hogy megbocsássak... hogy aztán inkább visszavonná gyűrűvel a kezemen... hogy nyolc évet elvenné az életemből ígéretekkel és “majd”-okkal... hogy csupán 5+3 év hiszti, könyörgés, megalkuvás árán kérné, hogy legyek a felesége. ...
Őszintén mondom... hogy nem...csak.
Hogy néha azt kívánom, bár sose találkoztunk volna. Vagy hagytalak volna el inkább az elején. Vagy mikor először, másodszor, harmadszor akartál megcsalni. Vagy amikor megtetted és pont ugyanaz lettél, mint az a többi, aki egy-egy részemet megölte és eldobott, mint a szemetet.
Nem jó ez így
Hiába akarok jó dolgot, ha az indok hibás. Hogy azért akarok munkát, hogy legyen pénzem elhagyni.
Had örüljenek anyádék, hogy igazuk lett.