Itt maradtam.

 Talán, úgy mint a szakmák vagy az életmód, a lét sem való mindenkinek.

Feladni. Az egyetlen, amiben mindig jó voltam.

Az ilyenek nem sokáig húzzák. Nekünk csak ez a 27 év jut. 

Mert minket csak a tériszony állít meg.

Erő és értelem. A sors kegyetlen játéka. Ahhoz túl sok, hogy elfogadjuk ami jutott. Ahhoz túl kevés, hogy tenni tudjuk. Érte vagy ellene. Tökmindegy.

26 éves vagyok. Életem érdemi része jóindulattal is 14 év. Tizennégy elvesztegetett esztendő.

Talán jóváírhatok magamnak néhányat. Mondjuk amit tanulással vagy munkával töltöttem. Akkor marad 3. Az a három határozta meg a sorsomat. A sorozatos rossz döntések hozama.

Egyetlen dologhoz értek: hogy önmagamat bármi módon ellehetetlenítsem. 

Gáncsolásban világbajnok.

Önsorsrontó. 

Te megmodtad.

A nappaliban ülök és nézem ezeket az régi, ódon falakat. Vajon hány síró embert láthattak a sok évtized alatt, mióta állnak? Hány család, hány ember lelke mehetett itt tönkre?

Valamiért mindegyik továbbállt. 

Érzem én is. A szorító erejét. A dühöt, a tehetetlenséget, a kétségbeesést, ahogy fogva tart. Hogy bármennyire is el akarok menni innen, ezek közt a falak között fogok sínylődni életem végéig. Hogy itt fogok meghalni.

Mert mindig valami ideköt(öz).

És nézem kint a gerendát, a rajta lógó láncot, ahol a boxzsának van a helye. És Szabó Lőrinc verse jut eszembe: "valószínűleg felkötöttem volna magam". 

A Különbéke. De önmagunkkal lehet-e különbékét kötni?

El lehet-e fogadni, hogy nem vagyunk arra képesek, amire igazán vágyunk elérni, mert gátat szabunk magunknak?

Mindig kések és mindig sietek. Mintha lemardnék valamiről. 

Az életről. 

Mintha gyerekkorom óta tudnám, hogy nekem csak kevés fog jutni. És gyorsan akarnék mindent előre bepótolni, mindent átélni egyszerre. 

Egy utolsó évet adtam magamnak. Vagy elérem...vagy tényleg csak az a 27 év jut.